A világ úgy van ezzel, mint a női orgazmussal...

A Kossuth Rádió kedd délelőtti műsorára utaló hétfő esti ajánlás késztet valódi, alkalmi blog-bejegyzésre. Téma: Kinél maradjon az elvált szülők gyermeke?

A válasz tudható, vannak ezt alátámasztó statisztikák, van törvényes alap és bírói motiváció, ismertek az eljárást megkívánó általános lakás- és vagyoni körülmények. Rendszer- és kormányváltás ide vagy oda, a törvény előtt ma is kevés dolog lehet biztosabb, mint egy gyermek-elhelyezési per eredménye.

Főiskolai pszichológiai gyakorlatként mindannyiunknak dolgozatot kellett írni egy felső tagozatos gyerekről, akit a gyakorlóiskolában, az osztályban és játék közben, de lakásában is igyekeztünk megismerni. Elvégeztünk néhány egyszerű tesztet, kérdezgettük barátairól, családjáról, otthonrajzot is csináltattunk vele. A rajzon szereplő személyek és tárgyak nagysága, egymáshoz viszonyított helye, a színek megválasztása, még a ceruza kezelése is támpontokat adott a gyermek és szülei viszonyának elemzéséhez. Kneiffel Jóska felnőtt ember volt már, amikor elküldtem neki is az egykori dolgozatot. Legalább nem kellett levinni egy pincébe, ahová a könyveim, s egyéb dolgaim kerültek. Nem csöveztem, nem aludtam éjszakai vonatokon - éppen Jóska kolléganőjének a jóvoltából, így  merült fel az egykori kisfiú neve és a pszichológiai megfigyelés már tanult módszere. Váltam éppen.

A gyermek-elhelyezési procedúra egyik eleme a pszichológiai vizsgálat, aminek már csak azért is örültem, mert a rendelőben várakozás közben – hónapok óta először – egymás mellé ülhettünk Nagyfiammal. Ez három-négy percnél nem tartott tovább, az édesanyai stáb összepillogott, s elmanőverezték onnan. Várni sem sokáig kellett, sorra került az édes, majd én, a másik szülő. Hogy minek, az máig rejtély. Korábban ugyan javasoltam a nejemnek, hogy kérjünk szülői alkalmassági vizsgálatot mindketten, de a kirobbanó siker – dühében majd’ felrobbant – azt mutatta, hogy erről szó sem lehet. Nem is volt.

A per folyamán felolvasták a vizsgálat eredményének igen sablonos szövegét. Mivel engedélyt kaptam rá, megkérdeztem, hogy az, amit Nagyfiam rajza a huzamosabb különélés ellenére kapcsolatunkról közöl, miért nem szerepel a végkövetkeztetésben?

A bírónő megdöbbent:

– Csak nem azt akarja, hogy a doktornő még egyszer elvégezze a vizsgálatot?!

Ó nem, minek is akartam volna?!

A doktornő a kábítószeresek gyógyításának szentelte életét. Méltán tisztelte ezért a szakma és a város, a Szegedért Alapítványtól éppen húsz éve kapta meg az állampolgári kuratórium díját. Tudományos munkásságát kollégái, tanítványai halála után kiadták. Drogcentrumot neveztek el róla. Hogyan is kívánhattam volna, hogy rám és a gyerekeimre jobban figyeljen annál, mint amiért minden kirendelt szakértő díjazásban részesül! Megbízhatott volna a bírónő bárkit is, aki nem végez küldetéses munkát, mégis ugyanez lett volna az eredmény. Hiszen mi, tanárok is gyártottunk rendőrségi aktákhoz formálisan csatolandó jellemzéseket ingyen, de meglepődtem volna, ha megtudom: valaki elolvassa.

Nagyfiam rajzát nem áll módomban mellékelni, nem kaptam kézhez, mint Jóska szülei az övét, elvégre a rajz az életünkről szólt. Helyette ide másolom az ő  négy évvel a válóper előtt, nyolcévesen írott, egyetlen meséjét. Nem műalkotás, de számomra jóval több, mint illusztráció.

Egyszer volt egy szegény ember. Volt neki egy szem babja. Egyszer elment a vásárba. Találkozott egy emberrel, aki éppen egy szál búzát vitt a vásárra. Megszólítja a szegény ember: – Nem cserélne vele? – Jól van, sok nekem ennyi búza! Na, cseréltek.

Ment ki-ki a maga dolgára. A szegény ember a vásárba, a bolond meg haza. Beér a városba. Látja ám, hogy egy öregasszony kiverte a macskáját a házból, megkérdezte tőle:

– Miért bántod ezt a szerencsétlen állatot? – Hát azért, mert nem akar egeret fogni. – Adja már ide nekem azt a macskát! Adok érte búzát. Így is lett, cseréltek.

–Azt gondolta, most már kár a vásárba menni. Hazaindult. Otthon meglátja a feleség, és elkezd kiabálni: – Menj innen ezzel a rusnya állattal!

Abban a pillanatban kiugrik a macska a szegény ember kezéből. Befut a szobába, a szobából a kamrába. Egyszer csak nagy csámcsogást hallanak. Bemennek a kamrába. Csodák csodája, mit látnak? Egerek hevernek a földön szerteszét!

– Micsoda szerencse – örült meg a gazdasszony. Bocsánatot kért az urától, amiért el akarta küldeni a macskával együtt. El is nevezték cserebere macskának.

Kedden délelőtt a rádióban a pártatlanság jegyében elmondja majd az Elvált Apák Egyesületének elnöke, hogy mi a baj és miként lehetne csillapítani. Ahogyan húszegynéhány évvel ezelőtt is. Két-három év után a fájdalom elmúlik, csitul a kiszolgáltatott ember dühe, az eltiltott, kijátszott apákhoz vagy visszatalálnak a kölykök, vagy nem, de legtöbben túlélik. Igaz, találtak már önakasztott apát imitt-amott, még a szegedi bíróság épülete előtt is, de a világ úgy van ezzel, mint rossz pasik a női orgazmussal:

Kit érdekel?!