Csak azt tehették, amit a befogadók megengedtek nekik.
A VII. században, amelynél az antijudaizmus történetét félbeszakítottuk, a bizánci és perzsa uralom után a Mediterráneum keleti felének több tartománya arab hódítók birtokába került. A zsidók túlnyomó többsége a X. századig saját világi és szellemi vezetőinek irányítása alatt az Abbászida kalifátusban, a mai Irak területén, az úgynevezett babilóniai diaszpórában élt. A magát a bibliai kinyilatkoztatások sorában utolsó, azokat beteljesítő prófétának valló Mohamed követői a Könyv népével, vagyis a jól adózó zsidókkal szemben viszonylagos türelmet tanúsítottak.
Az arab uralom hamarosan kiterjedt Észak-Afrikára majd onnan Európa egyes déli területeire, ennek révén zsidók telepedtek le Hispániában. Az arab hódítás és annak következtében a Földközi-tenger vidékének fokozódó elzáródása a keresztény világ elől lehetővé és egyben szükségessé tette a zsidók fokozódó bekapcsolódását a szárazföldi távolsági kereskedelembe, ugyanakkor a muszlim hódítók által a Könyv népeire kivetett személyi és föld utáni adózás sok zsidót eltávolított a földműveléstől. Az Ibériai-félszigeten ragyogó zsidó kulturális és tudományos teljesítmények születtek, nagyszámú hittudós, író, orvos, természettudós működött a mór Szefaradban. A keresztény reconquista – visszafoglalás – sikere után mindez egy ideig tovább élt, az 1492-es kiűzetésig.
A Nyugat-Római Birodalom összeomlását követően a zsidó távolsági kereskedők szabadon mozogtak Európában. Igen kockázatos működésük pótolhatatlan volt. A Karoling-korban (VIII-IX. század) sor került az első nyugat-európai zsidó letelepedésekre. Mivel ekkor még minden foglalkozás nyitva állt előttük a keresztény Európában, az élet legkülönbözőbb területein tevékenykedtek, különösen azokon, amelyek technikájában a befogadó népek még nem igazán jeleskedtek.
Nyugat-Európában az árutermelés és pénzgazdálkodás, a városiasodás fejlődésével a XI. század második felében a zsidók a gazdaság tevékenységét fokozatosan korlátozták, jószerivel csak a keresztények számára tilalmas, kamat ellenében való pénzkölcsönzés és az adóbérlés lehetősége maradt a számukra. Csakis azt tehették mindig és mindenütt, amit a befogadók megengedtek nekik.
Az első keresztes háborúk korában egyre szaporodtak a tilalmak, amelyek aztán üldözésekbe és kiűzetésekbe torkolltak. A keresztény vállalkozók olyannyira hátat fordítottak a pénzügyleteket tilalmazó egyháznak, hogy egy Assisi textilkereskedő fiának, Ferencnek is elege lett belőle. Az itáliai tőkések és a templomos lovagokEurópa bankárjaivá váltak. Az utóbbiak vagyonához máglyák gyújtása nyitott utat. A zsidókat ez a kurzus létükben fenyegette. Emiatt – és fejedelmi biztatásra – 1264-től Nagy-Lengyelországban, 1388-tól Litvániában telepedtek le, s éltek itt, mint gazdálkodók, iparosok, kereskedők az 1648-as kozák pogromokig.
Az 1172-es, harmadik lateráni zsinat megtiltotta a szaracénoknak és a zsidóknak, hogy keresztény rabszolgát tartsanak, valamint a keresztényeket eltiltotta a zsidókkal való együttlakástól. Ez az intézkedés vetette meg a gettó alapját.
A gettó behatárolt városi terület volt, amelyben a zsidók elkülönítve éltek szomszédjaiktól. Velencében a zsidó közösséget (amely ekkor a görög után a legjelentősebb) a zsinati rendelkezést követően költöztették a Spinalunga szigetre, amely ezek után a Giudecca (zsidó sziget) nevet kapta. „Gettó” szavunk innen ered, mert ezen a szigeten álltak azok az öntödék, ahol a köztársaság számára szükséges hadi anyagokat öntötték („gettando”). 1527-ben – más adatok szerint 1516-ban – szólították fel a zsidókat hogy költözzenek át a Cannaregio övezetbe, amely ma különös szépségű építészeti együttes, igazi hangulatos turista látványosság.
A zsidóság más városokban is külön utcákba visszavonulva élte a saját törvényeinek engedelmeskedő életét. Közel laktak egymáshoz, egyrészt, hogy az ellenséges többséggel szemben védekezhessenek, másrészt, hogy iskoláikat, zsinagógáikat felkereshessék. A gettók nem voltak teljesen zártak. Időnként azonban a gettókba vonulásra kötelezték a zsidókat, és tilos volt máshol élniük.
A negyedik lateráni zsinat 1215-ben egyházi tized és húsvéti különadó fizetésére is kötelezte a zsidó közösségeket. A III. Ince pápa által összehívott tanácskozás külön lakóhelyet rendelt számukra, valamint rendeletileg szabályozta az öltözködésüket, hogy a külsőre nézve megkülönböztethetővé tegye a zsidóságot. A sárga folt, melyet a középkorban ruhájukra erősítve kellett viseljenek, a fertőző betegség jele volt, ami megszégyenítőnek számított.
A megkülönböztető jel használata és a gettó a felvilágosodás korában, a polgári átalakulás idején fokozatosan megszűnt, ám a németországi nemzetiszocialista rendszer mindkettőt felújította, a leszármazás szerinti kirekesztést az általa vágyott új világrend alapkövévé tette. Az első náci gettót a megszállt Lengyelországban Piotrkówban létesítették 1939 októberében, ezt követte Łódz 1940 februárjában, majd Varsó ugyanezen év októberében. Minden gettóra jellemző volt az éhezés, nyomor, betegségek és a hideggel szembeni tehetetlenség. A gettózást hamarosan, 1941 nyarától követte a „végső megoldás”, a zsidóság kiirtásának haláltáborokban és alkalmi akciókban megvalósuló programja.
Programjuk a zsidóknak is volt és maradt. Ilyen a Maimonides-féle 13 vallási alapelv, amelynek minden szakasza ezzel kezdődik: ani maamim – hiszek. „Teljes hittel hiszek a Messiás eljövetelében, ha meg is várakoztat, minden napon várok érkezésére.” Ezt énekelték a vallásos zsidók a haláltáborokban is, mielőtt a nácik meggyilkolták őket. Az Ani maamin énekéből szívbemarkolóan csendült ki az Isten által történő szabadításba vetett hit megvallása.
A katolikus egyház II. Vatikáni Zsinata 1965. október 28-án fogadta el a Nostra Aetatekezdetű deklarációt, amely rámutat arra, hogy a katolikus egyház az Ótestamentumban gyökerezik, a zsidóságot és a kereszténységet szellemi kapcsolat fűzi egybe. A keresztények a választott nép szellemi örököseinek tartják magukat, hisz közös szellemi kincsük a Biblia. A deklaráció kifejti a katolikus egyház tanítását Krisztus halálával kapcsolatban, hangsúlyozva, hogy azért nem terheli felelősség sem az akkori zsidókat, sem utódaikat. Elítélendőnek és fájdalmasnak tartja a zsidóüldözéseket és az antiszemitizmus minden megnyilvánulását. „…Mélyen sajnálja az egyház, mely megemlékezik a zsidókkal közös örökségéről, mindazt a gyűlöletet, üldözést és az antiszemitizmusnak sokféle megnyilatkozását, amely bármikor és bárki részéről a zsidók ellen irányult. Ebben nem politikai számítás vezeti, hanem vallásos, evangéliumi szeretet; mint ahogy elítél minden üldözést, bárki ellen irányul is az.”
A kereszténység kibontakozása arra az évszázadra esett, amely Júdeában 70-ben Jeruzsálem pusztulását, 135-ben a zsidók második nagy szétszóratását, rabságba hurcolását jelentette. Két szabadságharcukat hitük, nemzetük, szokásaik védelmében vívták a világ legerősebb hatalmával szemben. A zsidóságnak a maga nemzeti létéért vívott elkeseredett harcában meg kellett tagadnia a zsidó léten átlépő, a rómaiak evilági hatalmát kialakulásától elismerő, a lázadóktól elkülönülő kereszténységet. A zsidóság megmaradásának egyetlen lehetősége a Templom megőrzése – annak fizikai elpusztulása után – a lelki-szellemi létben. Iskoláikat, bölcseiket, magát a tanulást ezért is övezi körükben évezredek óta más népek körében nem tapasztalható, igen nagy megbecsülés.
