A katonai szókincs rögtön az első napokban elbűvölt.

A katonai szókincs rögtön az első napokban elbűvölt. Hamar meg tudtuk különböztetni az alakulatot a laktanyától, a rangot – azaz a rendfokozatot – a beosztástól, megtanultunk különbséget tenni a beszéd és a jelentés, a kabát meg a köpeny, a hosszúlépés és a vigyázzmenet között. Élveztem az iróniát, amellyel az aznapi ebéd mineműségét hadititokká minősítve csökkentettük a hadtáp, azaz Belfegor főtörzs és az ellátó szakasz illetékességi körére mérhető imperialista csapás veszélyét. Rossz rágondolni, mi lett volna a béketáborral, ha valaki kiszivárogtatja az általam egy ültő helyben elfogyasztott hat tányér borsófőzelékről az információt! Nem ért váratlanul a durvaság, a trágárkodás, annál inkább az ilyetén kifejezések preciőz körülírása, amely a képtelen összefüggések megvilágosítására szolgált. Például a reánk kirótt huszonnégy hónap célját, realitását és értelmét a seregben leggyakrabban az idősebb leánytestvéren végrehajtott nemi aktus kivitelezésének szinonimáival írták körül. Az említett esemény irrealitását fejezte ki, hogy a katonákhoz maga a sereg rendszeresített katonai célú „gyakorló” nővért, anyát, akárcsak sapkát, kapcát, pocsékolható egyebet.

Az imperialista veszélyre való tekintettel a tényleges létszám harmadát írhatták csak fel szerda és szombat délutáni kimenőre. A kimaradás a kopasznak nem a takarodón túl meghosszabbított kimenőt, hanem a kimenendő harcosok névsorához való viszonyulását jelentette. Legelsőbb az öregek, aztán a tisztesek, majd a smírók kerültek listára. Közülük a felettes a dolgok katonás rendje szerint, de megszokásból is kihúzott egyet-kettőt, . Mert rend az volt, fölösen, értékrend pláne. A bevonulást két hónappal követő első kimenőt például nem azok kapták, akik haza mehettek volna pár órára, hanem akik azt a haza védelme szempontjából kiérdemelték. Például Koprovics honvéd Bivalyboconádról akkora szerszámmal vonult be, hogy a tisztesek szerint kár lett volna a kerítésen belül, azaz parlagon hagyni. A katonai értékrendben a barátságos szóbeli elismerés leggyakoribb formája, a nagy fasz maga, Barna! típusú vállon veregetés épp oly természetesen hangzott, mint ellenpólusaként a Bassza szájba a harapós lovat! kiszólás. Hiába, no, férfiasak voltunk, katonásak, vagy mifene. De a Kisfiam titulusra csak egy szál daliás cigánygyerek válaszolt Kisapámmal. Egyetlen egyszer.

Egyszer történt meg az is – minden bizonnyal a Magyar Néphadseregben nyolc-tíz hónap alatt kialakult bajtársiasság szellemében –, hogy két kimenős öregkatonának mi, kerítésen belül időző kopaszok eszébe jutottunk.

Ekkor még befelé haladtunk az erdőbe, ahová vitézi életünk kezdetétől fogva bennünket, kálmánokat együttérzést sem nélkülöző cinikus röhögéssel az öregjóskák tereltek, de már mentek a dolgok maguktól is. Megtanultunk és elvégeztünk mindent, amit megkövetelt a haza, az öregkatonák pedig a világ minden kincséért sem mozdultak volna meg feleslegesen. Arra való a kopasz, hogy a rajparancsnok inyoráltassa! Elvégre: Öreg harcsa nem raketta! A rendszeres életmód és a mozgáshiány okán szépen ki is gömbölyödtek a másodéves harcosok, eltávozáskor egyre szorosabbá vált rajtuk az otthoni civil ruha. Ez azonban a kimenőhöz való vonzódásukat alig csökkentette.

A szóban forgó este, körlettakarítás és takarodó után, a szertartásos jelentést éppen hogy elérve toppant be kimenőről a hálóba a két vitéz.

Maga az esti jelentés cseppet sem hasonlított az akkor még megtartott április 4-i díszszemlén beadottakra. A nálunk divatozott formula, anélkül, hogy megnevezte volna, megelőlegezte és összegezte mindazon gyönyöröket, amelyeket a világ bentről ki nézetben kínált a sorkatonáknak. Közülük is azoknak, akik az erdő széléhez 150 napnyinál is közelebb jutva elő-elővették és naponta vágták a centit, esténként pedig elégedetten brummogva gyönyörködtek a jelentés szövegében. A szézám tárulj imamalmában a bűvös szám minden nap csökkent, a hatás azonban nem változott.

– Egész szoba fekve vigyázz! Én, Kanifaszi Guszti, címzetes, nevezetes többszörösen lefokozott alhonvéd, ki merem jelenteni az öreg suvernyákok előtt, hogy napjaik meg vannak számlálva! (Helyeslő röffentések az alsó ágyakon). Napjaik száma véges! (Az öregek tetszésnyilvánítása gyönyörteli sóhajtásokba ment át.) – és következtek a cifrázások, az egyszerre agyafúrt és otromba fordulatok, amelyek alkalmazása és az előadásmód egyéni különbözősége időnként a század három hálója közötti jelentő-versenyben is összeméretett. Ennek a ki mit tudnak a legfőbb nyerteseivé szintén a magukat a leszereléshez egyre közelebb tudók váltak: egy este háromszor hallhatták az üdvözítő hírt! A szolgálatban eltöltendő napok csökkenő tendenciájú végső számának kimondása után az elragadtatást egy-egy öregharcsa nem átallotta fokozni:

– Amíg maguk, szarfaszú kanászok, idebent termékenyítik a nővérüket, ne legyen gondjuk a kint hagyott csajokra!

Nos, ebbe a közegbe röppentette a két visszaért katona a kérdést:

– Kopaszok! Ki akar baszni?!

Katonás felhördülés következett. Pajkosan, mégis ércesen zengett, akár a Vörös téri hurrá!, meg sem lehetett különböztetni egymástól a bevetésre kész harcosok hangját. Már hogy maradhatott volna ki belőle bárki? A mendemondák brómos kávéjával együtt a folytonosan csőre töltött állapot is a beosztásunkhoz tartozott!

– Nahát, akkor most lehet! – jött a hetyke folytatás.

Csendesség jöve és hökkenet.

– Nem vicc, kopaszok, itt van a kultúrteremben két kurva, várják magukat! Ki akar baszni? –

Volt már behozatal előbb, még inkább utóbb, magánúton, de a közösségi közösüléssel szembesülve elakadtak az automatizált reakciók. Talán az erekciók is. Magyarázták ugyan az importőrök, hogy a két rüfke kevesellte, amit kapott, ezért hozták be őket a laktanyába kapuügyeletesi egyetértéssel, de a lányoknak ezúttal csalódniuk kellett a Magyar Néphadsereg legénységi állományának harckészültségében. Elcsendesültek a budagyöngyei hadra foghatók…