A Kádár-i egyenlőbbekkel szemben Ladányit olvastam.

– Becsüljétek meg magatokat! – kaffogta Patonai honvéd, aki öreg - és nem tisztes - lévén tegeződött az újoncokkal. – Nem akármilyen alakulat ez, ide vonultunk be mi is, Döncinek az apja ügyvéd, s a többieké sem akárki. – Valóban delegált néhány fiatalembert a közeli történelmi városka intelligenciája, amelybe Patonai apja, az orvos, de bátyja is beletartozott. Egyedül ő nem szerzett diplomát, sem érettségit, autószerelőként – bár sokan irigyelték – így nem érezte eléggé magasnak magát. Emiatt kocsedózott. Akarom mondani: kompenzált.

A közelgő leszerelés, a dologtalan másodév nem vigasztalta, katonai nyelven szólva: igazi gé-ládának számított. Legfőbb célpontja az egyik nem túl magas, vastag szemüveget viselő fiú, aki egy nagyobb városból, valóban polgári családból, s nemcsak magasabb végzettséggel, de felismerhetően magasabb kulturáltsággal érkezett. Az ilyesmit nehéz titkolni a sznobok előtt.

Mivel nem röhögtem Attilának szánt durva idétlenségein, Patonai kis időre engem is műsorra tűzött, de ez pár hónap alatt elmúlt. Attila elnyerte a kiváló katona címet, ami a legmagasabb szellemi és fizikai teljesítményt jelzi, én beértem kevesebbel, mindketten megtaláltuk a módját a seregbeli boldogulásnak. Voltak trükkök, apró örömök, eredmények, senkit sem zavart a csillagos körítés. Így aztán a Nagy Októberi Szocialista Forradalom 50. évfordulójára is lelkesen készültünk, volt közös kimenő, kultúrműsor Bede Tibor színművész instrukcióival, és természetesen körlet-dekorálás. Az utóbbiba egy nagyszerű vers mellé egy családi műtárgyat is bevetettem. Mindkettővel közölni akartam: másként gondolom én az ünnepet. Az életet.

Nagyapó, mint szinte egész anyai családom, kézügyességgel, faragni-rajzolni tudással megáldott ember volt. Amikor az első világháború után Szovjet-Oroszországból hazakerült, nemcsak magyarul és oroszul, de németül is írt-olvasott. Az utóbbit a volgai evangélikus németek közt tanulta meg, a mellényzsebében golyóval átütött református énekeskönyve segítségével. Ez a fajta, kétkezi emberhez nem illő műveltség bosszantotta a vasúti ács kisúji környezetét, a cuculista Papi ritkán kapott munkát. Gyakran kocsmázott hát, s Móricz Úri murija nagyvendéglőjének légypárzásról filozofáló közönsége kikerekedett szemmel bámulta a keze alól kikerülő, szépen gravírozott poharat. A honoráriumból nemcsak a nagyfröccsre futotta, hanem ennivalóra is. Odahaza faragványok díszítették a szoba falát: a tizenhárom aradi vértanú portréi. 1945 után föléjük került Lenin. Ezt a domborművet vittem be a laktanyába alkalmi dekorációnak.

Nem csupán a kimenő meg a kitűnni vágyás késztetett erre. Mindenféle olvasmány átment húszéves koromig a fejemen, a Vörös Újságtól a Magyar Futárig. Mariska néni, a máriaremetei nyugdíjas könyvkötő hazahordott ezt-azt a nyomdákból, amelyekben az elő világháború éveitől kezdve dolgozott. Nagybátyám a szobrász Papi Lajos a Vörös Újságot vette magához, azzal a nyilvánvaló szándékkal, hogy valaki illetékest ámulatba ejtsen vele a család – születése előtti – kommunista múltjáról. Én meg az Állam és forradalomnak azt a kiadását olvastam el tizenhét évesen, amelyet a tizennégy éves József Attila a kezében szorongatott. Az abból megismert Lenin nem azt a világot akarta megvalósítani, amelyben éltem. Az övé tetszett, az elvtársúri egyenlőtlenségek taszítottak. Így aztán a szintén a sufniban olvasott, hullák hegyén trónoló Leninről szóló versre legyintettem. A kádári egyenlőbbekkel szemben Ladányit olvastam.

Maga a Lenin-dombormű anyám budapesti munkahelyét is megjárta a hatvanas évek közepén, alig kivehető fénykép maradt csak róla. Megszoktuk nagyapó, anyu és nagybátyám alkotásait, úgy voltunk vele, mind dalaikkal: ha kedvük volt, előjött az ének, a bürökpikula, mandolin. Sose felejtem el a kicsiny műhely faforgács szagát, ahol a hangszerek, a fejfák készültek. Az utóbbiakkal egészítette ki nagyapó a nyugdíjt. Lenint biztosan nem megrendelésre faragta. A szépen kidolgozott, matt, páccal kezelt felület kicsit nyersnek hatott, nehezen lehetett fotózni, ahogy nem volt fotótéma a két, anyaggal küzdő, eszmét simogató munkáskézhez sem. Nem illett azokhoz magas posztamens, márvány-ragyogás.

Hanem Patonai, az esztergomi intelligencia önjelölt heroldja közbelépett. Miért pont ezt ne tudta volna jobban?! A kétség árnyalata sem merült fel benne, amint öregharcosi munkátlanságát feledve küldetéses lendülettel vette kezelésbe a tondót, hogy mind a történelmi személyiségnek mind az ünnepnek megadja méltó fényét. Levegőt nem kaptam, amint büszke öntudattal bemutatta nagyapó alkotását, az immár lakkozott Lenint.

Azt a Lenint már nem akartam hazavinni. Pedig Nagyapó keze nyomához ma is volna pár kurta szóm. Nem éppen ezek: Elment a nap, táskájába tevén ügyeit, gondjait. Csönd lesz talán. Ketten vagyunk most, Lenin meg én, Lenin mint fénykép szobám falán. Nem Majakovszkíj szavai, inkább Ladányié.

Lenin

Szavaidat gyűrt sapkaként

itt forgatom a kezemben, Lenin!

Oly esetlenül,

mint öreg zsellér

az esőtől cserzett kalapot.

Mert annyiszor kioktattak a nevedben,

mikor beszélgetni szerettem volna csak veled.

Pedig nem vagy te Isten, hogy kövér papok

dübörögjék szerteszét igéidet,

s nem vagy te bonviván,

hogy minden operettben énekelj!

Tudom,

te voltál,

akit nem ismétel meg már a század.

Úgy fáj, hogy éles hangod

hanglemezről hallhatom ma már csak!

Pedig ha visszajöhetnél

egyetlen napra is

a mi Jeruzsálemünk templomaiba!

Naponta erre gondolok, hiszen

nem bebalzsamozva vágylak látni én sem,

naponta erre gondolok, hiszen

ember voltál, aki bujdosva élt, rozskenyéren…

Szavaidat gyűrt sapkaként

szorongatom szívem fölött, Lenin,

azzal köszönök majd a jövőnek,

ha véletlenül felém tekint.