A szeméremdomb változatosságában is vonzó ígérete
Kimenő- és eltávozás-központú honvédségi szemléletemből következett, hogy kitartóan értetlenkedtem azon az értesítésen, amelyet a Szegedi Tanárképző Főiskoláról kaptam, miszerint a felvételi vizsgám sikerült, de a beiratkozásról nem tudnak intézkedni. A szöveg tisztázása eltávozást kívánt, amelyet jóindulatú hozzá nem értést tettető parancsnokaim engedélyeztek.
Szegedet megjártam oda vissza, s csak a vonaton kezdtem el igazán gondolkozni a hogyan továbbon. Anyánk terhein az érettségiig csak némi szünidei munkával, de inkább igényeink visszafogásával könnyíthettünk. Ezért jártam inkább technikumba mint gimnáziumba, ezért adtam be a jelentkezési lapomat 1966-ban az ELTE akkor nem induló filozófia-történelem szakára. Ha már a technikum párttitkára továbbtanulni kényszerített. Azután – bár az egyetem előzékenyen ajánlott más szakpárokat – rövid vakációt követően augusztus elsején munkába álltam. Háromhavi bért nyertem ezzel, októberben pedig felvehettem bevonulási segélyként félhavi fizetést.
A felvételi vizsga megért Barna őrvezetőnek két eltávot, ráadásként jött az említett, siker fialta harmadik. Azonban az eltávozások következtében lehetőségem nyílt ismét diákká, azaz eltartottá válni. A húgom továbbtanulása természetesen következett, az enyémmel sohasem számoltunk. Képtelenségeken morfondíroztam Szegedről visszaútban, s nem juthattam el a megoldásig. Nem volt reális elképzelésem a jövendő életemről, akár kereskedőként, akár katonaként, akár tanárként folytattam volna. Csak abban lehettem biztos, hogy nem tanulhatok. Pedig erősen megkísértett, hiszen mások – akkoriban négy-ötszörös túljelentkezés lévén – sokat megadtak volna érte.
1968 napfényes nyarán már önálló lakásunkba érkezhettem: egy szoba-konyha, közös WC az udvaron. Tíz év után otthon lehettünk! A fa spaletták, az ablaküvegek rezegtek a szemközti sínrengetegen átdübörgő hatalmas mozdonyoktól. Közvetlen előttünk a Budaörsi úton a Balaton felé hullámzottak az autók, integettünk a nemcsak a lengyel, de a csehszlovák zászlóval stoppolóknak is. Az alig ismert szomszédok üzenetet hagytak az új fiúnak: házibuliba várnak a közeli budaörsi dombokon egy víkendházba.
Késve érkeztem, ezért igencsak kínáltak, a katona-szerep meg kötelez. Rendesebb italok mellett mindenféle akkori pancsok is pompáztak az asztalon, közülük a Boszorkánytej nyújtott, lefelé széles háromszög alapú szögletes üvegére emlékszem, no meg a vendéglátó lányra, Erzsire, aki szintén erősebb volt lefelé, mint mellben. Anélkül, hogy belemennék a bájos részletekbe, megkockáztatom, hogy a szép női fenék ritka. Vagy inkább fordítva: a női fenék ritka szép. És kizárt, hogy minden érdek nélkül tetszik. Hagyjuk is, nehogy magamat hozzam hírbe! Mármint a hátsókkal. Manapság.
Az első benyomások új társaságban minden későbbire kihatnak: vitézkedtem, ittam, kicsit táncoltam is. Az ital oldotta azokat a görcsöket, amelyek a vonaton meggubancoltak. Egészen addig, hogy – Erzsi ide vagy oda –, lement a függöny, én meg eltűntem mögötte teljesen.
Órák telhettek el, amíg a világ újra felderengett, s kezdtem ezt-azt korlátozottan, de mégis katonásan érzékelni. Sötét és csend vett körül. Fülledt éjszaka. Némi melegség mellettem. Felderítés. Lassan rámozdultam a szomszédomra, izmos combokon motoztam, farmeren. Idővel képessé váltam felé fordulni, s bár se ellenállás, se bíztatás nem jött, csapataim nyomultak felfelé. Várt ránk a síkság, Poljuska, po-olje, magyarán: arrafelé nem észleltem semmi kiadóst, ezért irány lefelé ismét. Hanyatt feküdt, de az öv, a nadrág igen passzentosan őrizte mindazt, amire hívatott. Kínos! Nyáron farmerben! Akinek 1968-ban jobbfajta jutott, szellőzés ide vagy oda, lerobbantani sem lehetett róla! Kicsit küszködtem a cipzárral, keresgéltem ezt-azt, gyanítottam, hogy találnom kellene valami gombot is. Ahogy az enyém is meglett. Mondom, hogy már majdnem magamnál voltam! Homályos, de intenzív vágyakozásom nem irányult senkire. Csak oda! Félrészeg állapotban beértem azzal, hogy a lyuk, az lyuk! Egy öreg katonára lehet számítani! Erzsinek is. Csókokra nem emlékszem, nem is nagyon szeretném felidézni, ha estek is, és hatásuk, ha volt, szót sem érdemel. A szeméremdomb változatosságában is vonzó ígérete kissé elbizonytalanított: Nem reagál. Mire vár?! Mit volt mit tenni, előre megfontolt szándékú, jól bevált mozdulattal elindultam a haladás útján az egyre sürgetőbb, mind időszerűbb kirobbanó siker felé. Bal könyökre támaszkodva jobb karral körülöleltem a nyakát, s széttárt ujjaim minden érzékiségével alulról felfelé a hajába túrtam.
Ami ez után következett, minden képzeletet felülmúlt. Egész valómat átjárta, mint a villám. Némi késleltetéssel, mely másállapotomból következett, felziháltam:
– Ki vagy te?! –
– Öcsi – jött a rekedtes válasz, alulról félig-meddig.
A villámgyors kilövellés bekövetkezett. Odakint, a ház előtt, ahová repültem. A sugárhajtómű beindult, életemben nem köptem olyan hosszút, mint akkor! Úgy jött belőlem kifelé minden, amit megettem-megittam, ahogy még sosem! S azután csak ültem, ültem a földön, térden-könyökön támaszkodva, és színjózanul bámultam a szürkésen vöröslő égboltot, messze a Duna fölött, Szeged felé…
