Dr. Nagy Ádám, 65. évfolyam

Ádám bátyám!

Hogyan is szólíthatnám másként barátunkat, a Születésnapi Lap 2010. decemberi számának ünnepeltjét?

Kedves, majdnem rokoni titulus, a címzett is szereti. De nem csupán tetszésére szólítom őt így, hanem azért, mert a megszólítás magában rejti a korkülönbségen kívül a másféleségünket is. Azt a történelminek látszó világot, amelybe Ádám beleszületett, s amelyet én múlt idők könyveiből, filmekből, más családok megmaradt rekvizitumaiból tudtam csak felidézni. Az egykor volt vékony keresztény polgári középosztály értékrendjét, amelyet az avítt, de még rokonszenves dzsentri elemek is megszíneztek. Ezt a világot az enyéim alulnézetből szemlélték, értékei mégis példát adtak. Ádám személyes kvalitásai jelenítik meg számomra mindazt, ami ebből megbecsülésre méltó: a polgári tisztességet, hazaszeretetet, magyarságot. Amivel azonosulni tudtam.

Az Ádám bátyám titulus a gengszterváltás óta a jobboldal politikai szimpatizánsainak együvé tartozását fejezi ki: így beszéltek a személyesen nem ismerős egykori országgyűlési korelnökről, az emigráns Varga Lászlóról, de véletlenül sem az ugyancsak idős, Rákosi által elsőnek bebörtönzött illegális kommunista Demény Pálról. Kéri Kálmán bácsiról igen, Demény elvtársról nem, pedig mindketten tisztességesen helytálltak-ültek a képviselőházi teremben: az újságolvasást mellőzve teljesítették a kötelességüket, példát mutattak. A múltjukban sem találni foltot, s íme, az egyik majdnem családtag, a nemzet része, a másik: mégsem!

Nekem – Ádámmal ellentétben – egyikükhöz sincs több közöm, mint a másikhoz. Az én nemzet fogalmamba mindhárom belefér, a jobboldal hívei szemében mindhármuknak a kommunisták általi üldözöttsége is kevés ehhez. A politikai, vagy szebben szólva: világnézeti elkötelezettség – Ádámtól tudom – azt is jelenti, hogy a „mieinknek” többet megbocsájtunk, hiszen az általuk képviselt értékek fontosabbak számunkra, mint kisebb-nagyobb botlásaik. Ha valaki ezt felismeri, felvállalja és be is vallja, azzal szót tudunk érteni. Nagy Ádám ilyen ember.

Nagyon sokat beszélgettünk a szűkebb vagy tágabb közéletről, soha nem tagadva az ő polgári s az én baloldali kötődésemet. Közös alap ezekben e beszélgetésekben a tisztesség, egyenesség megbecsülése, a vállalt munka elvégzése, a hétköznapi érdekek fölött lévő magasabb értékek elismerése. Azonban a nyolcéves baloldali kormányzás Ádámot felháborító tényei egyfelől, az egyre nagyobb méreteket öltő hideg polgárháborútól való undorom másfelől megritkították eszmecseréinket. A jobboldal bálványának sorozatosan elszenvedett vereségei frusztrálták a híveket, ahogyan a politikai baloldal 2008-tól tapasztalt leszerepelése bennünket, balosokat hangolt le. Vajon javultak-e mára a párbeszéd lehetőségei? Jobban viseljük-e mi balosok a vereséget, mint viselték a miniszterelnök hívei a hatalomból való nyolcéves kipottyanást? Remélem, hogy békesség lesz, hogy a számomra sokat jelentő beszélgetések folytatódnak.

Tudunk-e szót, hangot adni az iskolával és a múzeummal szembeni elvárásainknak – politikai hátsó gondolatok nélkül? Vajon el kell-e vetni vagy támogatni kötelező ezt vagy azt a rendezvényt, amelyet vélhetően az igazgató balos vagy jobbos szimpátiája keltett életre. Nemzeti gödrökkel szemben tudunk-e nemzeti stafétát működtetni? Mert a mi felelősségünk – akik formálisan nyugdíjban vagyunk – itt van: a múzeumban és az iskolában, nem pedig a Kossuth téri kordonok két oldalán.

A munkát el kell végezni. A múzeumban azt, ami annak a feladata: gyűjteménykezelést, leltározást, feldolgozást, szorgos aprómunkát, amelyhez ott meg kell jelenni, port kell nyelni, s az önérvényesítő villogásokat mellőzve alázattal prezentálni az anyagot más kutatók és a jövő számára. Nagy Ádám vállalta és teljesítette. A baráti kör jóformán alig hallott a rendkívüli precizitással elkészített numizmatikai munkáiról, igaz, egy-egy kiállítással mégis kijutott a kutatószoba falai közül. A Himnuszok – Nemzetek kicsiny, piros, fehér, zöld színű míves könyvsorozata magán-szenvedélyét, több mint hobbiját tárta az érdeklődők elé. De vajon magányügy az az évről évre január 22-én ismétlődő kamarakiállítás, amelyre gyakran elvittem tanulóimat? Nagy Ádám tette lehetővé, hogy – divatos szóval – mediátorként adhattam valami fontosat a közösből növendékeimnek. Azóta számomra is templomi harangszó Erkel nemes zenéje, mióta Ádámtól megtudtam, hogy ennek ihletésére készült a dallam.

A bátyám elsődleges, szó szerinti jelentését Ádámmal kapcsolatban nem rég fedeztem fel. Megszoktam, hogy a felsőbb éves diáktársak sem idősebbek nálam, aki éveket vesztettem a főiskolai beiratkozásig egy buktató tanbanya kiszolgáltatottságában, valamint a haza szolgálatában. Meglepett, hogy Ádám idősebb. Első évesként számomra ő volt az a fiú, aki fényképez a tanszéki szakesteken, az 1969-es makói kiránduláson, később a szentesi találkozókon.

Tudtam róla, hogy csoporttársammal, Lengyel Bandival közös albérletben lakik. Lassan az is feltűnt, hogy Máriával, Guevara-estünk nagyszerű versmondójával összetartoznak. Ez ma már a világrend része. És nem lehetett nem észrevenni, hogy a mindig jó megjelenésű, ízléssel öltözködő fiúnak – Királyhegyi Pál analógiájára[1] – még sikerült elérnie a védőoltások előtti utolsó gyermekbénulási járványt. Hamarabb született, minthogy elkerülhesse. De nála épebb emberrel még nem találkoztam.

Az évek során közelebb kerültünk egymáshoz, mint az évfolyam- és csoporttáraimmal, ebben segített az is, hogy visszajöttünk Szegedre. Nagy Pista tanítványokként találkoztunk, közös témáink is akadtak, s voltak esetek, hogy segítettük egymást. Amikor mély gödröt fogtam ki, Ádám és Mária egyetlen szó nélkül, de a legjobbkor nyújtott kezet. Majdhogynem rokonként. De rokont az ember nem maga választ. Barátot igen. Puszta tényközlés az idősebb testvérnek, nagybácsinak, unokatestvérnek mondott szó, bátyám, amelyet az egyre szűkölő, félig iparos, félig paraszt, de egyáltalán nem úri középosztálybeli rokoni körben magam sem mellőzök.

– Ádám bátyám! Örülök annak, hogy a másféle származás, másféle szimpátiák ellenére is úgy tudlak ezzel a megszólítással 65. születésnapodon köszönteni, hogy ebbe alapvető értékrendbeli, erkölcsi rokonságunkat is beleérthetem. Kívánom, hogy vállalt munkáidban ugyanolyan gondos, alapos és igényes maradhass, amilyen eddig voltál. Hagyd békén, ne borogasd a kanyarodó trolibuszokat, még ha némelyik vörös is, hogy a sikeres apai szerep után sokáig példát adhass belső és külső tartásból, szeretetből, tevőleges keresztyénségből – az unokáknak! Áldás, békesség!