Magyar Posta, magyar vasút, magyar galamb
Magyar Posta, magyar vasút, magyar galamb
Szülővárosomtól Szegedig kilenc napba telt az út. Vasúton mindössze 191 km, mely távot még a közelmúltban is minden különösebb értesítés nélkül alig több, mint 6 óra alatt tette meg a vonat. A különös értesítések a sűrű veszteglések idején hiányoztak. Némelyek nem átallottak volna ivóvízzel, harapnivalóval könnyíteni magukon, nem szólva egyebekről: állomáson, árokparton, ahogy lehet. Mozgó utasellátó épp úgy nincs, ahogy resti sem, hiszen akinek pénze van, nem utazik vonaton, akinek meg nincsen, az meg könnyítse össze magát. Szabadpiac és költségoptimalizálás, továbbá demokrácia. Értem én.
Értem a Magyar Postát is, hogy csalódott a vasútban. Megszűntek a postavonatok, ezért nem érnek célba úgy, mint 50-60 éve, másnap-harmadnap a 60 filléres bélyeggel ellátott levelek. A pesti színházi előadás vagy baráti összejövetel után nem ülhetünk fel éjfél körül a szerelvényre, amely Szegeden még elérte a Sárkányból kilökött, így a restiben mulatozó jogászokat. Az állami kézben lévő postának nem kell az államvasút. Akinek pedig kellene, az könnyítsen magán, ahogy tud.
A Posta vezetői hatalmas tételben vásárolt autókkal tudtak. Magukon.
Azóta nincsenek postaládák a környéken, elvégre nem lehet minden piros dobozhoz vasúti vágányt vezetni. Viszont be lehet vezetni az elsőbbségi levelek tarifáját, amelynek fejében extra szolgáltatást kapunk. Olyat, ami korábban hatvan fillérbe, vagy kicsit közelebb 70 forintba került. Nincs ebben semmi különös, immár nemcsak a piros lámpás szektorban, hanem a piros postaládák hűlt helyén is meg kell fizetni az extrát. Az extrahálást.
Tény az, hogy egy új postai autóval a Szeged-Kisújszállás távolság 152 km, mintegy két és egynegyed óra. Ez gyalog kényelmesen leküzdhető öt nap alatt, míg a postavonat kilométerei hét nap hét éjjel. Na teccik látni! Ugye hogy megéri! Nincs itt semmi demagógia, elvégre nem az autóvásárlási üzlet promóciós gépkocsijait emlegetem, lehet, hogy nem is gépkocsik voltak. Különben is: ma már sem a bakter, sem a postás nem olyan hülye, hogy közpénzből csak a köz javára kössön üzletet. Nem is jár vonaton, sem a restibe, kocsija belőlünk csapolt üzemanyagtól bűzit, leveleit magán gyorspostára bízza.
Mindenkinek a maga gusztusa szerint! Nálam például a postagalamb nem jöhet szóba: engem azok is leszarnak. A Vasalóház körül Simon Gyula barátom gyönyörűségei, másutt a városban a szárnyaló szeretetről álmodó, reklámszatyorból kilós vekniket szétmorzsáló érző szívű hölgyek repülő patkányai. De mégis, ha galambra bíznám a postámat, velük is úgy bánna a Magyar Posta hollója, mint a postavonattal. Mert teheti.
A levelet Kisújszálláson a bélyegző szerint március 1-jén adták fel. Van a küldeményen egy 7-i dátum is, talán a Szegedre érkezésé, ám a levélládámban csak 9-én találtam értesítést arról, hogy a levelet magát külön kérésre és külön díjazás ellenében kézbesítik. (A becsengetés tarifáját nem közölték. Nem is csengettek.) 10-én a postán meg is kaptam a kilenc nappal korábban útra kelt három könyvet. Levélként 735 magyar forintot fizettek a kézbesítésért Kisújon.
Tény és való, nem volt elsőbbségi.
Mint ahogy ez sem:
Egy történelemóra emléke lehetett, amelyen 1789. július 14-éről szólva csendes iróniával megjegyeztem, hogy majd ha osztálykirándulásra megyünk Párizsba…
Lám, van a tanítványom, aki nem felejt!
Feladta 2009. július 20-án vasárnap. Nem a központi postán, hanem az egyik elővárosban, 16:30-kor. Két nap múlva a lakásomon volt! 48 óra sem kellett, hogy ideérjen!
A Magyar Posta ezúttal nem figyelt, nem tartotta vissza, köszönet érte!
Kisújszállás-Szeged távolságával arányosan akár 80 napig is jöhetett volna!
Hiszen nem volt Prioritaire!
Utóirat 2011. március 19-én: Megérkezett az Egyesült Államokba (Connecticut) a december 15-én feladott karácsonyi üdvözletem. A borítékon a dátum, a bérmentesítés rendben, de a Légiposta címkét elfelejtették a postán rátenni.
