- Kedveském, erről a pályáról még soha senkit nem küldtek el azért, mert nem értett hozzá! -
- Kedveském, erről a pályáról még soha senkit nem küldtek el azért, mert nem értett hozzá! -
A pátyi iskolaigazgató e szavakkal nyugtatta meg szabódó nejeségemet, midőn a magyar nyelv és irodalom, a történelem, a testnevelés órák mellé rajzot is osztott reá. Nos, nem is küldték el soha, sehonnan. Ahogyan másokat sem.
Nekem gond nélkül került állás diploma után, nyár végén is, a fővárosban. Három hónap a Honvéd Művészegyüttesnél, azután kollégiumi nevelőtanárság. Jól el voltam az utóbbival. Nem kerestem régi tanáraimat, pesti ismerősöket jobbért, kényelmesebbért. Lett volna kit. Engem azonban hamarosan megkerestek. Szegedről, a tanszékvezetőnk.
Megtudtam, hogy diáktársam a tanárképzőn négy évet és az iskolában négy hónapot abszolválva sportújsághoz szeretne dobbantani. Felmondási idejét akkor engedik el, ha talál maga helyett egy másikat. Onnan, ahonnan jött. Arról a tanszékről.
„Soroksár bemondta” – így említették akkoriban Pesten a Szabad Európa Rádiót. Persze jártam már itt, Budáról nézve külföldön, átutazóban. A Hősök terén bosszantott fel Verbőczy barátom nyeglesége, amikor a gyanútlan helybeli srácoktól megérdeklődte, hogy merre van a községi kút. Pedig a kérdés csak bő tízévnyire járt az igazságtól. 1950-ig önálló község volt Soroksár, és még azután is sváb egy kicsit.
Kimentem tehát ismerkedni. Hátha lesz a fiatalasszonynak Pátynál közelebb állása. Elvégre nagyjából ugyanott tanult ő is, ahol Szabó Sanyi meg én.
Azonban az igazgató keményen ellenállt: – Férfi helyett nőt nem veszek fel! – szögezte le. Akkor minden másként volt, manapság ugyanezt nem tehetné. Ráért végigkalauzolni az épületen, az öt éve elkészült, világos, tiszta iskolán, szünetben bekukkantottunk két szaktanterembe. Az egyikben, az első emeleten az egyszerű tanári asztalba épített magnó és az írásvetítő üres állványa ragadott meg, a „nyelvi labor”. A második emelet hátsó lépcsőháza melletti terem Sanyi műveként a történelemtanításnak szentelődött. Ilyet még a gyakorlóiskolában sem láttam! Megfogott, megegyeztünk. Elszegődöm, s ennek fejében a pátyi mindenes helyet kap a napköziben.
Egy idős, jó megjelenésű kolléga – fejre simuló, szinte fekete haj, szájszélen futó Jávor-bajusz – volt az első, aki a szokásokról eligazított. Marosi Pista bácsi nem rég ment nyugdíjba, Soroksáron lakott, ismerte a dörgést. Épp a hiányzó napközist helyettesítette.
– Ide figyelj faszikám! Itt dolgozni kell! Érted? Dolgozni! –
Jól látta rajtam, hogy nem értem, miért ne kellene? Tény, hogy a Honvéd Művészegyüttesnél lehetetlen volt bármi értelmest csinálnom, de egy iskolában?!
– Ha folyosóügyeletes vagy, még pisálni sem mehetsz el, azt Vera nem tűri. Nem késhetsz óráról, nem jössz ki előbb, gyereket nem küldhetsz ki! Itt nem lehet lógni. De munka után azt csinálsz, amit akarsz, elmehetsz vasárnap templomba, Verát nem érdekli! Csak a munka! –
A templom kétszáz éve is ott állt az iskola mellett, az előbbi mögött annak rendje-módja szerint a Paraszt, a patinás kocsma. Hogy ki járt az egyikbe vagy a másikba, sohasem érdekelt. A tanárok némelyike megfordult egy bögrecsárdában, a Marx Károly út túloldalán. De az igazán fontos helyet Halmos Pista – számomra a mingréliai herceg – mutatta meg. A magas, vékony, karakteres megjelenésű talpig magyarossal a közeli állami gazdaság borkimérését kerestük fel, a Vecsési utcában. Az e célra rendszeresített műanyag kannákat teleméretve hosszú, de egyenes léptekkel tértünk meg a Hősök terére. Értelmet nyert a tanári hűtőszekrény. Ezzel a művelettel minden szükséges feltétel összejött a beilleszkedéshez.
A belépő-beavató koccintás után máskor is előfordult, hogy tanítás végeztén hazafelé tartva a főnökasszony vagy más kolléga megállított:
– Laci, nagyon siet? Üljön le, töltsön, legyen szíves! – és ötösben-hatosban, kinek mikor meddig engedte kedve és ideje, a tanári szobában kvaterkáztunk.
De nem egy pohár bor kedvéért járt naponta három átszállással Fenyő Gyula Óbudáról, mások Zuglóból, nejem és magam akkor épp a Majakovszkíj utcából Soroksárra. Az akkori, nagyvárosnyi népességű XX. kerületben tizenhét általános iskola szolgáltatta mindazt, amire a Tanterv és utasítás kötelezte. Diktatórikusan. Ahogy az országban mindenütt. A Zalkában azonban nem a bölcs pátyi igazgató, hanem a Marosi Pista bácsi által közvetített normák érvényesültek.