Dr. Virág Teréz
A Lajta Béla tervezte Vas utcai épületben, amely a vele egyidős kaszárnyaszerű Jurányi utcainál jóval patinásabbnak hatott, hamar kiismertem magam. Különösebb gondom nem akadt a beilleszkedéssel. Mindössze a régi osztályom helye fájt. Egy másik akkoriban kirúgottal, a szelíd, gombafejű Sebestyén Zolival együtt befogadtak. Azzal sem törődött senki, hogy Líviusz érthetetlen módon elragadott valami tisztséget Juhász Pistától, s rám osztotta. Másnapig. Elegem lett a közfigyelemből, bár az újabb Népszabadság cikkben már csak ürügy volt a stilisztikám.
Politikai gazdaságtan órán lejjebb csusszanva a padban csendesen olvasgattam, de nem a Sáritól kapott egyetemi pol.gazd. könyvet. Túl nehéz lett volna a suliba cipelni. Hamar lebuktam aztán.
– Maga mit csinál? Miért nem ír? –
Szaporán mentegetőztem, hogy mi ezt odaát, a Jurányiban már tanultuk. Csinos tanárnőnk, Bárdos Tamásné rápillantott a pol.gazd. füzetre, majd ismét felvonta a szemöldökét:
– Akkor miért a pad alatt olvas?! –
Ilyen tanárom még nem volt! Hogy mást is lehet, és a pad tetején! (A nagyon más még odébb volt, és a már üres épületben, nyári szünet elején esett meg…) Képzelhetni, hogy a tanárnő egyből bevágódott nálam. Azután is, hogy az órai anyagot az egyetemi tankönyv alapján követtem. Korrekt, világos óravezetés, magyarázat és vázlat, semmi maga-illegetés, vagy olcsó poén. Nem törekedett közönségsikerre, visszafogottan öltözködött, szépen beszélt. Annak sem esett nehezére nála tanulni, akit a marxizmus nagyszerűsége nem érdekelt annyira, mint engem.
Egyik elszólását, amely nem a tárgyhoz tartozott, mégis feljegyeztem, Goethe, Mark Twain és Alexander Pope aranymondásai közé. Lehet, hogy elfogult voltam, ezúttal iránta, de sznob, az biztosan nem.
Egyszer emelte fel a hangját, amikor a bumfordi nagykamasz, Mihálovits Zoli az – Inkább ne bántsuk egymást! – óhajával mondott volna le a felelésről.
Tanárnőnk igazán akkor lett dühös, amikor arról hallott, hogy valaki – a képesítő vizsga után – fegyőrnek készül. Nem tudhattunk, hogy mestere, az egyik legjelentősebb magyar pszichológus akkoriban szabadult ’56 utáni börtönéből. Hiszen azt sem kötötték az orrunkra, hogy az iskola nevelési igazgatóhelyettese szintén börtönben töltötte a rámért időt. A saját múltjának terhét Bárdos Tamásné Virág Teréz ekkor még maga sem érezte. Épp úgy nem szólt volna róla, ahogyan a velünk párhuzamos osztályában történt tragédiáról sem.
Sok-sok év után figyeltem fel oly tágra nyílt szemekre, mint az övéi voltak. Akár a kitárt, kétszárnyú ajtó. Kapu, ahová be kellene lépni. Abban, akire rátekintett, az derengett föl, hogy belül kerülhet, és bevihet magával mindent, ami szívét-lelkét nyomja. A nagyon figyelmes szempár senki másra nem néz, csak reá. Nincs senki más, csak ő. Csak ő, és senki más.
A mélybe pillantás kérésére történt. Hogyan is térhettem volna ki? Felmentünk a negyedik emeletre, az iskola gyönyörű, mennyezeti ablakos könyvtártermébe, ahol különös képeket rakott elém. A Rorschach-teszt lapjait. Feszélyezetten ültem ott. Lekötelezett az érdeklődés, megfeledkeztem róla, hogy én teszek szívességet. A kérdező nem tudott olyan semleges maradni, hogy ne zavartak volna a színes foltok szexuális asszociációi. Olyasmik, melyekről nővel, felnőttel, tanárral kamaszként nem beszéltünk.
A teszt és az iskolai szociometriai vizsgálatok tanárnőnk tanulmányaihoz voltak szükségesek. Mesterét, aki talán legtöbbet tett az élő iskoláért, akkor engedték ismét kutatni, tanítani, amikor a Vas utca diákja lettem. Az én tanárom a keze alá is dolgozott, az ő révén pedig néhányan mi, az iskolából. Hálás vagyok ezért.
Tanítványomat küldtem, és gyermekemet vittem el hozzá, a pszichoterapeutához. Ahhoz, aki tágra nyílt szemmel, elmével és szívvel gyógyít. Midőn dr. Virágh Terézt emlékeztettem, hogy a marxista politikai gazdaságtant remekül tanította, így szólt:
– Gyűlöltem tanítani! –
