Atlasz voltam

Atlasz.

Ballagásra

2011. május 28. - Atlasz.

Tanár úr, Ön mit szokott kapni?

– Tanár úr, Ön mit szokott kapni?– kérdezte Árgyelán anyuka néhány héttel az egyetlen tanévben vezetett szakmunkástanuló osztályom ballagása előtt.

– Hogy mit? – kérdeztem zavartan. Tényleg, mit szoktam kapni? A szokások fontos jelzések, eligazítanak a világban, a társasági életben. Ha követjük őket, akkor mi is, partnereink is kellemesen érzik magukat. A ballagás olyan alkalom, ahol a szereposztás ismert, a hozzá tartozó rekvizitumok szintén, ezeket a május-júniusi szezonban a szokás rendezi össze, újabban már az óvodában is. De a kérdés az SZMK elnöke részéről hangzott el, ezért ne beszéljünk mellé: az ajándékról van szó.

Mindenki tisztában van vele, hogy extrém esetektől eltekintve a végzett diákok köszönetének gesztusait mindkét fél igényli. Amikor egyedül köszönünk el és meg, nem kell senkivel egyeztetni a módját, magánügy, hogyan sikerül, de ha egy osztály köszönt vagy búcsúzik, nem árt az útmutatás. Előfordul, hogy az életkor csekély, vagy az ötlet, vagy az illemtudás. Ha mind megvan együtt, akkor a helyben szokásos mérték felől sem felesleges tájékozódni.

Idősebbek emlékezhetnek az Ifjúsági Magazin képriportjára. Porlódon a régi gárda egyik oszlopos tagja, azon bukott meg, hogy áldozatkész hitvese leosztotta minden osztályra az ajándékoznivalót: nehogy már ugyanazt kapja a drága ember ballagáskor, mint kicsit korábban, József napra. Hiszen mi a csudát kezdene az elismert és hivatalból tisztelendő illusztris az ötödik herendi készlettel, vagy ugyanazon mintás faliszőnyeggel, miegyébbel?! Mogyoróssy József igazgatónak (Por → egészségtelen) nem egyetlen osztály, hanem a gimnáziumába járó valamennyi volt szerencsés tárgyiasult módon kifejezhetni az egykor hőn szeretett apánk és tanítónk mintájára a soha el nem múlót.

Ahol többek fejezik ki, és nincs kéznél gondos feleség, ott jó, ha van más, aki kérdez és szervez a többiek helyett. Mint Árgyelán anyuka tette a porlódi Hatkilóban.

Ballagási igényeimről többnyire annyit jegyeztem meg, hogy az a csokor, amelyet az osztálynaplóval együtt elől viszek, nem az én névjegyem, hanem a mögöttem sorjázóké. Egy szerencsétlen társaság három év alatti negyedik vagy többedik osztályfőnökeként hordozott csokrom a példa. A fiúkat két ízben szétszórták s összevonták, változtak a tanárok, osztálytársak, a nyolc-tíz gyakorlati képzési hely – a soros oktatásügyi megtakarítások folyományaképpen. Harmadév decemberében egy idegösszeomlással kidőlt kedves jó kollégámtól örököltem az osztályként számozott halmazt. Nem volt ott semmi, sem rend, sem csoportkohézió, sem szülői támogatás. A ballagó sorban a teremdíszítők két szál virágját (zölddel, rezgővel) dajkáltam az osztálynaplóval együtt a mellemen. Akkor és ott nem érdekelt az senkit. Mármint hogy mit szoktam kapni. Azt, amit a kollégám kapott, elkerültem, a fiúk is elkerültek az oktatásvégrehajtási intézetből, mindenki felszabadult. Szakmát kapott. Fellélegeztünk.

Korábbi, soroksári iskolámban, mint annyi másnak, a ballagók osztályfőnöke megajándékozásának is megvolt a kialakult hagyománya. Első ízben fel sem tűnt, aztán érdekes véletlennek találtam, hogy mindhárom végzős osztályfőnök valami keleties, színezett rézmunkát, iparművészeti készletet kapott ajándékba a ballagóktól. A szülői munkaközösséget feltehetően informálták, hogy a tanárok mit szoktak kapni. Hogy mire szolgált az a bizonyos készlet, azt nem adatott megtudnom, a kollégák nem csomagolták ki, én nem turkáltam, mikor pedig a ballagtatásban rám került volna a sor, én már elcsomagoltam.

El Soroksárról, el Budapestről. Lakni.

Jöttek utánam a gondosan fogalmazott levelek, rögtön elsőre egy közös. Beszámoló a hivatalos miújságokról, azután a meghívás: …Tanár urat sok szeretettel meghívjuk a Ballagásra, a Fényképezésre és a ballagási bankettre. Hónapokkal korábban.

– Oszikáim, már hogyne mennék, hiszen… – Ők is tudták, én is tudtam, iskolából, táborokból, kirándulások élményeiből, hogy nem csupán hivatalból szövődött kapcsolat köztünk. Azt mégsem kötöttem az orrukra, hogy az egyetemi kiegészítő szakot azért ostromoltam, hogy legalább felüket-harmadukat tovább kísérhessem a kerületi gimnáziumba. A tanár az a gyerek, aki legtovább jár iskolába.

A levél így folytatódott: „Egyébként is szerettük volna [meghívni], de nem engedik.” Nos, ez a meghiúsult terv írathatta velük az októberi levelet, nem a ballagás. A feladó címe nem az osztályé, nem az iskoláé. Megértettem. De nem volt szokásunk az árulkodás, nem kérdeztem persona non grata besorolásom körülményeit. A diplomatikus fogalmazást ellenben nyugtáztam. Mindegyikük meg tudott írni jó magyarsággal egy levelet. Egyet?! Megvan az összes: negyven, ötven vagy száz? Nem számolom.

A következő közös levél tavasszal érkezett. Beszámoló az utolsó osztálykirándulásról, amelyre három évig takarékoskodtunk, a záró dolgozatokról, meg hogy a fényképezés már megvolt. A felvételt küldik. S aztán:

„Szeretettel meghívjuk a Tanár urat a ballagásra.” Így, idézőjelben, mert ez önálló közlés, formula. Mintha külön kártyán lenne. Azután a személyes részletek:

A Tanár úr is velünk fog ballagni, vagyis a Tanár úr is benne lesz a sorban. Máskülönben június 3-án délután lesz a ballagás. … nem sokára találkozunk. Legalábbis reméljük. A többit tehát szóban.

– Igen, én is úgy gondoltam, hogy benne leszek a sorban. Veletek.

Nem feszítem tovább a húrt, ennél több izgalom később sem lesz: találkoztunk.

A kapuban Sinka bácsi, fent a tanáriban a volt kollégák (Tudod, öregem, a szaktanteremben megtartottam mindent, sőt, tettem is hozzá. Képzeld, Pálos Csaba is elment, de visszajön, hát Te? Milyen a nevelőotthon? Boldogulsz?), az igazgató, majd a gyerekek, az osztály a menetrend. Azután bizonyára Ballag már a vén diák le az udvarra. Ott vár bennünket fél Soroksár. Az ember úgy van ezzel, különösen, ha messziről jön, hogy azt hiszi: miatta, hogy számít, számítanak rá. Jó érzés nagyon! Pedig a ballagás az ő ünnepük, aztán szüleiké, s csak végezetül következik az iskola. A tanár.

Én nem. Nem következtem. Az egy éve osztályfőnök utódom a szaktantermem ajtajánál kibökte, hogy egyedül kívánja az utolsó osztályfőnöki órát megtartani. Fehéres rózsaszín arcbőrét elöntötte a szokott pír, határozott és magabiztos volt a kívülállóval szemben. De miért? Ennek semmi értelme! Elképedtem, szóhoz sem jutottam a döbbenettől, hogy maga teszi nyilvánvalóvá: van mit szégyellnie.

40 perc múltán nem álltam Mari mellé a ballagó sorba. Nem az arcom, a hajam is leégett volna a hazugság szégyenében. Hogy mi ketten vezettük volna ezt az osztályt, amelyet elhagyni kényszerültem?! Micsoda képmutatás! Soha az életben!

Lugosi Ferencné, az igazgató asszony lent az udvaron az elnöki asztalhoz invitált, Soroksár legnagyobb, a kerület legjobb iskolájának vendégeként. Néztük, hogy sorjáznak kifelé a ballagók, nyomulnak a folyosókról a barátok, szülők, az emeleti ablakok pedig megtelnek kollégákkal, konyhai, technikai dolgozókkal. Nem volt szokás a Zalkából ilyenkor dolguk végeztével hazamenni. Vera a megnyitót bemutatásommal kezdte.

Az ünnepség a továbbiakban szokás és hagyomány szerint folytatódott. Kórus, szavalat, búcsúbeszéd. Gratuláció és köszönet, kézfogás, puszi. A banketten: ABBA. Nem vártam meg a végét. A legszebb ünnepély, amely tanárnak adatik, megvolt. A lelkek szárnyaltak, s nem marasztalt az Elhagyott repülőtér. Zsebben a vonatjegy, allé retúr.

Az ajándékomat otthon bontottam ki. Nem a szülői munkaközösségtől származott. Mióta ismerem a pedigréjét, azóta a készlet egy kis kerámia poharát magammal viszem találkozóinkra koccintani.

– Mit szoktam kapni? Ha ilyet, az nagyon sokáig kitart.

Kerámia pohárkák

A bejegyzés trackback címe:

https://atlaszblog.blog.hu/api/trackback/id/tr378265710

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

12635 2011.05.28. 23:32:58

Jó írás! (tanárgyerek vagyok azaz voltam)

60145 2011.05.29. 05:42:33

1. Gordius : S nem tartottak hátrányos helyzetűnek? Én az enyéimet igen!

kalimpa 2011.05.29. 06:18:23

Dohány utcai Szemetelt, kitöröltem - Atlasz

11692 2011.05.29. 07:42:05

A tanár - jó tanár - eszébe jut az embernek: tíz, vagy húsz év múlva, abban a percben, amikor kell: bevillan. Nem sok ilyen pedagógus van, talán kettő, akire emlékezem és Józsi bácsira, a pedellusra... Iskolában dolgozom, és furcsa látni - mint a bennünk lévő örök diáknak - hogy a tanár is ember, emberi gondokkal, kishitűséggel avagy zavaró egóval... A gyerekek is hihetetlenül szocializálatlanok, nem képesek kérdéseket feltenni, nem tudják hogyan köszönjenek, nem tudnak megszólítani, viselkedni sem, üvöltve kommunikálnak - elrettenek néha, annak ellenére, hogy tudom, zseniálisak egy csomó mindenben, és a neveletlenségük a rohanó szülők, kifárasztott pedagógusok, a mindenen keresztül csörtető kor következménye is... Elkanyarodtam, a lényeg: jó pedagógus voltál és egészen biztosan emlékeznek rád. Ma nagyon nehéz jó tanárnak lenni, az öntudatos szülő, a lázadó gyermek, a tanárt korlátozó szabályok...mind-mind nehezítik a dolgukat. Megható amit írtál. És nagyon szomorú...

60145 2011.05.29. 08:15:34

4. evalajos : Megérné eltűnődni az általad felvetett témákon. A gyerekekért, főleg amíg nem válnak önjáróvá, mi vagyunk felelősek.

179584 2011.05.29. 08:50:41

Annyi év után is szeretettel tudok gondolni legtöbb tanáromra. A mi idönkben nem volt divat a nagy ajándék, minden szegény tancsi hortenziát kapott!!! Bizonyára szerencse, hogy nem voltunk tudatában az esetleges marakodásoknak a tanáriban, de akkoriban nem kellett az állását féltenie senkinek sem, aki jól végezte a dolgát!!!

12635 2011.05.29. 10:25:43

2-re, Atlasz ez több oldalról közelíthető kérdés, attól függ, honnan nézzük, ha az anyagiakra gondolsz, apámnak a főállása mellett mindig volt még vagy két hely, ahol sznitén tanított, anyám mérnök volt, velünk élt a nagyanyám, a normális hétköznapi életre az anyagi valahogy összejött... diákként, ki tudja hátrány volt-e, nem éreztem, mert nem okozott nehézséget, de apám tőlem talán kicsit többet követelt és ez érvényes volt a többi tanárra, ha szerepelni kellett, szavalni, beszélni, akkor a társaim rögtön az előtérbe lökdöstek, ezt nem mindig élveztem, de kibírtam... gyerekként, pajtásként sem volt gondom belőle, mert ugyan a pajtások hajlamosak voltak látni bennem a tanár úr lányát, de ezt én magam oldottam fel, az osztálycsínyekben pont úgy benne voltam nyakig, mint bárki, pont úgy intőt kaptam vagy kiállítottak a folyosóra és ezt apám természetesnek tartotta...sőt szája szegletében cinkos mosollyal ment el mellettem a tanári felé tartva... "átlagemberként" a kerültben az utcán számtalanszor megszólítottak, (akkor is ha egyedül vagy barátokkal voltam) hogy Te nem véletlenül az X.Y. lánya vagy, mert annyira hasonlítottam rá, és kérdezgettek róla, hogy van, mi van vele (még a halála után is) szóval összességében nem volt hátrányos...nekem nem

60145 2011.05.29. 10:57:43

6. Marijja : Valóban nagy baj, hogy ha azért marnak el valakit, mert egy fejjel (!) nagyobb.

60145 2011.05.29. 11:00:14

7. Gordius : Tehát nem a tanárságon, hanem az emberségen múlik a dolog.

11692 2011.05.29. 13:49:07

Ahogy elnézem, tanárnak lenni felejthetetlen, sokszor fájó, holtig tartó elkötelezettség...ha így elraktad a leveleket, emlékeket, akkor az máig öröm, vagy fájdalom így "ballagás"-tájt... :( Reményik Sándor: Mi mindig búcsúzunk Mondom néktek: mi mindig búcsúzunk. Az éjtől reggel, a nappaltól este, A színektől, ha szürke por belepte, A csöndtől, mikor hang zavarta fel, A hangtól, mikor csendbe halkul el, Minden szótól, amit kimond a szánk, Minden mosolytól, mely sugárzott ránk, Minden sebtől, mely fájt és égetett, Minden képtől, mely belénk mélyedett, Az álmainktól, mik nem teljesültek, A lángjainktól, mik lassan kihűltek, A tűnő tájtól, mit vonatról láttunk, A kemény rögtől, min megállt a lábunk. Mert nincs napkelte kettő, ugyanaz, Mert minden csönd más, - minden könny, - vigasz, Elfut a perc, az örök Idő várja, Lelkünk, mint fehér kendő, leng utána, Sokszor könnyünk se hull, szívünk se fáj. Hidegen hagy az elhagyott táj, - Hogy eltemettük: róla nem tudunk. És mégis mondom néktek: Valamitől mi mindig búcsúzunk.

60145 2011.05.29. 14:30:01

10. Évalajos : közelről nézed, így igaz. Így van rendjén. Valóban ez az apropó. A tervezettnél csupán pár órával korábban tettem fel, mert este valaki csevegni (chat) jelentkezett azok közül, akikkel nem ballaghattam 1978-ban... Köszönöm a szép verset!

173336 2011.05.29. 15:58:33

Azt gondolom, sok szomorú és megható dolgot tudnánk írni sokan tanárságunkról. Én legjobban a virágnak örültem, a tárgyiasult ajándék, amely fontossági sorrendet is kifejezett a tanár és a tantárgy szempontjából, sok sértést és sértődést hordozott magában. Az iskolának azt is meg kell tanítani a gyerekeknek, hogy tudjanak megköszönni, elköszönni, érezzék át a valahova tartozást, ezért én fontosnak tartom azt, hogy humorosan vagy érzelmesen, megszerkesztve vagy spontánul, osztálytól, osztályfőnöktől, szülői munkaközösségtől stb függően, de mondják ki, hogy köszönjük az együtt töltött éveket és azt , ami megköszönhető. Mivel nagyon sokan nehezen élnek, ne az ajándékon legyen a hangsúly, hanem a köszöneten. Nem ők tehetnek arról, hogy mi annyit keresünk mint amennyit, és ezt a hiányt nem is lehet pótolni ajándékkal. De a köszönet jól esik és elvárható, mert ők is elvárják majd és nekik is sok mindent meg kell tudni köszönni az életükben. A " filléres emlékek" is drágák lehetnek nekünk, ha emlékeztetnek bennünket. S ehhez nem kell "porlódi" porcelán sem. Akik megmaradnak ezen a pályán, és szeretik amit csinálnak, előbb- utóbb elfogadják ezt. Kedves Atlasz! Ugye nem haragszol, hogy ennyire tanáros voltam! A gyerekeim szokták mondani, minden tanárt fel lehet ismerni néhány mondat után. Erről is lehetne sokat beszélni.

12635 2011.05.29. 16:38:41

Atlasz! A jó tanárságon és az emberségen is múlik és még valami plusz-on, ami a jó és igazi tanárokban megvan így Benned is, és az apámban is ott volt, mi sem mutatja jobban, mint az, hogy valaki a tanítványok közül vár esti csevegésre...apámmal már csak az égi chaten lehetne csevegni...de nagyon nagyon sokan máig nem felejtik... egyébként meg nagyon sok minden más is az emberségen múlik... nagyon jó, hogy ezt az írást megírtad...

60145 2011.05.29. 16:52:47

12. zitbau : A sokból egyet s mást írogatok a Hatkiló blogban. Megírhatnád a fontossági sorrendet, amelyről tudunk, s egyénileg más-más módon érint bennünket. Valóban nem a kereset dolga a figyelmesség (bár a mindenkori kormányzat úgy véli, mintha ő adná kiegészítésképpen!), vagy a korrumpálás, vagy az őszinte köszönet. Tanárok vagyunk, eszerint muzsikálunk, ha tetszik, ha nem. Én sem szeretnék másként.

60145 2011.05.29. 16:54:47

13. Gordius: Köszönöm! Ami engem illet: igyekszem. Örülök, ha néha sikerül. Nem mindig.

szegfűbors 2011.06.01. 08:39:50

Ha már az ajándékról van szó..... Most jöhetnének a közhelyek, de nem teszem, csak azt nem értem, hogy a szülők miért gondolják, hogy egy pedagógusnak a legszebb ajándék egy bögre amin a neve van jó esetben mert az olyan személyes. Rengeteg bögrét kaptam ill. kaptunk a kollégáimmal egész kis gyűjteményünk volt a szertárban valamiért nem vittük haza, de ha könyvet kaptunk és beletéve pár sor köszönetet azt mindig.

60145 2011.06.01. 09:20:24

16. szegfűbors : Nem tudom, talán nem volt idő megismerni a tanító/tanár személyét? Legtöbbünk saját ízlése, vágyai, örömei alapján választ ajándékot másnak. A legelső ajándékom Kassák: Egy ember élete (rövidített!) kötete volt, ugyanabban az iskolában, 1974-ben, nem felejthető.

15138 2011.06.01. 10:38:32

AZ én időmben a tanár más kategória volt. Nem tudtunk nagyon a magánügyeiről, rangban, tudásban felettünk állt. A szabály alóli kivételként, kedvenc tanárom, pót-anyám mindig volt. :) Hogy egymást hogy ölték a tanáriban, arról csak annyit tudunk, hogy volt a dohányzó tanári és a nem dohányzó tanári. A dohányosok között valahogy több volt az elfogadó, a nem-dohányzók közt a mereven követelő - de lehet, hogy elfogult vagyok. Ballagásra csak virág, az oszifőnek már nem emlékszem, mit vettünk. Nem volt érdekes, ahogy mondod.

60145 2011.06.01. 11:21:39

18. Nefelejcs : A mi középiskolás korunkban is ismeretlen volt a hivalkodó ajándékozás. Ott füstölögtek, ahol akartak, nekem a pipámat megtölteni sem lett volna idő a "klubban". A tanárok közötti ellentétet azonban igencsak megszenvedtem: emiatt rúgtak ki 1964-ben. Erről téma- előzetes: http://hatkilo.nolblog.hu/archives/2010/01/05/Holt_koltok_hullamhosszan/ és más bejegyzésekben helyzetrajzot írtam. Ki kellene gondolnom, hogy mi is volt: Női rivalizálás? Klikkharc? Besúgó és sorsüldözött összecsapása? Majd...

178873 2011.06.02. 09:13:33

Ahogy evalajos írta, furcsa kettősség, ha valaki felnőttként is rálát egy pedagógusközösségre. Rövid ideig nekem is volt részem benne, hogy oktatóként is részese legyek a rendszernek - igaz, félállásban, ami azért adott bizonyos fokú függetlenséget a tanáriban zajló belharcoktól. Azért néha komoly nosztalgiával gondolok arra, hogy egy-két alkalommal jó volt a diákok között lenni. Viszont azt nem tudom igazából eldönteni, hogy tényleg annyira más lett-e a világ. Persze, egyértelmű, hogy bizonyos prioritások, bizonyos szokások megváltoztak, illetve a technikai környezet egész más kihívások elé állít minket is, a gyerekeket is. De azért még emlékszem rá, hogy a szüleink szerint mi is ordítottunk, hogy hangosan hallgattuk a zenét (ja, ők most nem is, hiszen iPod megy fülhallgatóval), hogy kiskamaszként (vagy nagyobb kamaszként is?) nem mindig tudtuk eldönteni, hogyan köszönjünk stb.

60145 2011.06.02. 12:11:06

20. solide : Egy kollégám mondta: mi már a neveletlenek gyerekeit neveljük. Továbbgondolva: akiket mi (nem) neveltünk. Ha igazán figyelünk a másik emberre, akkor esélyünk van megtalálni őt. Ez szerintem a szülői/nevelői hívatás kulcsa. A pedagógusnak pedig ehhez jön(ne) a szakma.

78126 2011.08.15. 16:34:23

Azt csak én nem tudom, miért távolítottak el az osztályodtól, ha ilyen pártfogását élvezted az igazgatónőnek? Kérhette ezt el, hogyan?

78126 2011.08.15. 16:59:51

KI érhette ezt el? - akartam kérdezni, túl gyorsan járt a kezem a billentyűkön. Egyébként megkapóan szép, ahogy írod. Azt hiszem, nagyon nem véletlen, hogy nem maradtam a pályán,meg hogy világ életemben egyedül szerettem dolgozni, mert én az ilyen mocskosság miatt nekimennék bárkinek.

60145 2011.08.16. 10:20:24

22. Anemone : ebben megírtam, igaz, nem csak azt: http://hatkilo.nolblog.hu/archives/2011/07/07/A_tabor_-_az_sator/ 23. Tudod, Szellőrózsa, az erősebb kutya ugat. Maradhattam volna, ha nehéz körülmények között is, de becsaptak. Koltai János csak egy év múlva ment ki az oktatási osztályról igazgatónak.

78126 2011.08.16. 21:15:21

:)) Atlasz, az erősebb kutya mást csinál! Amelyik meg ugat, az mással van elfoglalva és állítólag nem harap. Rácáfolnak a bejegyzéseid?

60145 2011.08.17. 03:55:33

25. Anemone : El is felejtettem!