Ballagás közben
Abban a negyven percben, amelyet az utolsó, ballagtató osztályfőnöki órán kívül töltöttem el, tanári székszomszédommal beszélgettük.
Nem sok közös vonásunk lehetett. Nyugodt, kiegyensúlyozott nő volt, aki soha nem hozott problémákat a tanáriba. Se a magánéletéből, sem az osztályokból. Úgy gondoltam, a fegyelem, a visszafogottság Nagy Gusztávné olyan tulajdonsága, amellyel nem a férje, a hívatásos katona ruházta fel, hanem alaptermészetéből, családi hagyományaiból adódik. Emike szolid maga-tartása, pletykamentes józansága bizalmat ébresztett bennem. Akkori önmagamtól különböző habitusát becsültem, ezért kértem meg őt, még ötödikben egy órányi mértékben osztályfőnöki helyettesítésemre. Megjegyzem: a szintén nálam tanító Mari felkérése képtelen lehetőségként is csak most, az elemző visszaemlékezés menetében jutott eszembe.
A dolog úgy kezdődött, hogy segítséget kértek a lányok:
– A fiúk verekednek! –
A fiúkat meghallgatva jót derültem, midőn megnyúlt képpel háborogtak, hogy hiszen a lányok csipkedik, lökdösik őket, hol a sorban, hol a padokban, és hazafelé menet, mégpedig minden ok nélkül! Ha mondták, nem kételkedhettem benne. Az önvédelem jogosságát nem, de megvalósítás módját elutasítottam:
– A lányokat nem szabad verni, csak rugdosni! Különben kijön a java! – közöltem a kiskakasokkal, abban a reményben, hogy a szokatlan szófűzés hitelesíti, s egyben emlékezetükbe vési a normát. Bizony, így is lett, szó szerint, amint ezt Soroksáron megszokhattam. Kérésem teljesítve, az utasítás kőbe vésetett! De a nemes – mert hiszen nemtelennek éppen nem nevezhető – huzakodás mégis folytatódott tovább: a lányok egyre hangosabban, továbbra is a legártatlanabb pofival panaszkodtak.
– De hiszen a tanár úr mondta! – hökkentek meg a daliák újabb dorgálásomra, erre aztán én is. A rugdosást kár volt említeni. Ebben a társaságban nem a falnak beszélt az ember. Rájöttem, hogy a probléma megoldását, s egyben a félreértés tisztázását egymás között, férfi a férfival alapon kell intézni. Ha végre felfogtam is, a korán serdülő lányok nyugtalanságait velük ily módon nem rendezhettem, nem lehetett hozzá saját élményeken nyugvó, kellő beleérzésem. Emikéhez fordultam segítségért, aki aztán afféle pótanyaként a bimbózó lányokat a női dolgokat illetően instruálta. Mit mondott, mit nem, de a kislányok nem piszkálták többé a fiúkat, akik persze valamivel később önerőből is aktivizálódtak. Gál Mari sem reklamálta már a simát, amellyel afféle hímsoviniszta macsóként kizárólag fiúkat tüntettem ki. A nevelési felületen.
A ballagás idején, miután az osztálytermünk, a történelem szaktanterem díszítését Emike gyerekei befejezték, neki sem akadt dolga, én is kívül maradtam azon, amiért szabadságot kértem, amiért visszautaztam: a három közös tanévet lezáró búcsúzkodásból. Addigra a magammal hozott kis vízi úttörőket a díszítők beletették a tarisznyákba az iskolától kapott útravalók mellé. Nyomattam hozzá kártyát is, a formális köszöntőn kívül kedvenc hősöm, Don Quijote jelmondatával: Az út mindig jobb, mint a fogadók. Pedig túl sok változást éltem át ahhoz, hogy ne vágyódtam volna kalandozások helyett lecövekelni. Akár Soroksáron. Ahová Don Quijotét hazahívták, ám a ballagó tarisznyával a vállán Mari, a nyolcadik osztály fura ura kirekesztett.
De nem csak engem.
Hová lett az a nagy barna szemű, fehér bőrű, igen érzékeny kislány, akinek tízéves bajairól-gondjairól a csuklóján látszó forradások árulkodtak? Oly vékony egy gyerek-csukló, a halványkék erek szinte átütnek rajta! Milyen rettenetesen egyedül van az, aki késhez, pengéhez nyúl, hogy… Miért is? Fontos ez? A részletek nem számítanak az égadta világon semmit! Ha megnyílik, mondani fogja, akkor és azt, amit gondol. Annak, aki hajlandó fogadni. Ha valaki ott van, tartalékban, amikor az egyedül élő anya a maga küzdelmeibe majdnem elmerül…
Mariann az utolsó tanévben valami házibulis-lógós-mulasztós históriába keveredett Emike két szintén vizes lánykájával együtt, s mindhármukat kipenderítették a sorból. Az iskolából. Ezt hallván, a hirtelen támadt kényszerben egy akkor még divatos közhellyel reagáltam, a jókor kiosztandó két egyformáról, zordan. Szerep volt, és kéznél.
Emike kiosztott. Helyre tett. Nem kézzel, simával, két egyformával, hanem néhány ironikusan helyeslő szóval, melyeket higgadt, nyugodt tekintete ellenpontozott. Az empátia szót akkoriban nem ismertük, s ha az együttérzés kifejezését durvaság mögé titkoltam, a szégyent is le kellett nyelni. Mostanáig. De nincs harag: ha kiosztott, a hamis púder használatáért megérdemeltem. De vajon valóban ezt érdemelték a lányok?!