Baranyi Ferenc a Szeged effektben
Baranyi Ferenc a Szeged effektben
Kedden este könyvbemutatóra mentem, személyes motivációktól mozgósítva, hiszen mára kiszerettem kissé az irodalomból. De a megesett leány is elmosolyodik, ha felidéződik a korai öröm, a félrelépés, az egykor volt egyetlen, az igazi.
Alíz2, aki ezúttal személyes érintettségtől szintén nem mentesen volt jelen, bizonnyal felküldi a NolBlogra, irodalmi értékű tudósítását és fotóit, köztük tündöklő tehetségű lányáét. Örülni fogunk, ha megteszi. A mostani könyvbemutató ünnep volt versek és költők között.
Baranyi Ferenc és Kaiser László
Az antológia egyik szerzője régi barát, egy másik régtől ismerős. Baranyi Ferenc költészete akkoriban vált élményemmé, amikor országos eseményként született egy vers, egy kötet. Mert betiltották, de nem annyira, mert elfogyott, mert megjelent, vagy nem jelent meg. Szerettük a verset, a költőt. Baranyit a lányok kicsit jobban: nem harcolt, nem helyezkedett, csak szépen írt, muzsikált mívesen. A Vas utcai KISZ-klubban (szombat délutánonként a magasföldszinten az első, padoktól mentesített osztályterem) is járt 1966 őszén. Alig lehetett beférni. Kifelé pedig? Nos, erről később.
Egyik költeményét máig dúdolom, négy-öt sort innen, egy képet amonnan. Oly sokszor olvastam, hogy megmaradt: a világ irodalmából szakított személyes oikumeném része. Rejtett és tagadott késztetésre beírtam a kis kéziratosba, mint ezt: Egyedül. Festegettem is, gyakran azt, amiről nem tudtam beszélni. Tegnap, több évtized múltán ismertem fel, hogy mi minden találkozott össze a rajzlapon. Ha a vers volt előbb, azt festettem, ha a kép, arra ismertem rá a versben. Remekmű és személyes érintettség.
A Vas utcai közgázban az előéletem miatt jobban vigyáztak rám, mint a többiekre, ahogy a hasonló módon érkezett gomba-frizurás Sebestyén Zolira is. Szerkeszthettem az iskolaújságot, festhettem színpadi díszt az Uránia színpadára, delegáltak az Ifjúsági Magazin szerkesztőségébe is. Így aztán az 1966-os ballagás után szerettem oda járni a volt osztálytársakkal, vagy Verbőczy Antallal, szinte mindig a Bródy Sándor utcai Háry Borozóból jövet. Ital csak bennünk volt – épp elegendő – zsebben sosem. Be is húzódtunk illendően a hátsó sarokba, és figyeltük a költőt, meg a – miért-miért nem – matrózblúzba öltözött lányokat. Talán a versmondáshoz vették föl, talán nem. Kötelező nem lehetett: elegendő volt az ünnep. S bizony, nem tudtak betelni vele. Mi pedig beteltünk. A költő és közössége remekül érezte magát, mi egyre kevésbé. Így aztán hátulról előre kicsörtettünk a székekkel zsúfolt teremből, a hatásrombolásra nem figyelve. Égni tudni kell, bizony.
Egy-másfél évvel később a sulit, a szerkesztőséget a seregből is meglátogattam. Az Ifjúsági Magazinnál az ismerős Gách Marianne-t, vagy a korábbi főszerkesztőt nem, csak egy barátságos, szép beszédű illetőt találtam. Kéznyújtás:
– Valahonnan ismerős vagy… – vélekedtem.
– Nekem is! – biztosított udvarias előzékenységgel az a költő, akinek versét évekkel korábban írásban-képben megörökítettem. De nem hinném, hogy erre emlékezett. Tegnapig én sem.
Baranyi Ferenc:
Szerelmed régi holtág
Könnyű neked. A válás könnyebb a távozónak.
Réthullámzású vizen gyíkként siklott a csónak,
ijesztő s mérhetetlen volt az a parttalanság,
a gátja-vesztett érzés fényben fürdette arcát,
fönn egykarral ölelte piros kedvünk a napfényt,
szándékunk összekondult két egyszavú harangként.
S leballagott a hegyről a vén gulyás: az este,
a szőke sugár-csordát felhők mögé terelte,
sugarak takarodtak és rózsaszín-vidáman
abrakoltak az égen, aranyfalú karámban,
később elcsendesedtek. Révész-komor sötétség
lépett partra a vízről, – egyenruhája mélykék, -
mi meg szárnysuhogásból szőttünk éjjelre sátrat,
és szénazizegésből vetettünk puha ágyat,
csókra nem bátorodtam, csak néztem, hogyan alszol,
tolvajként lopva álmod, mert féltem: megharagszol,
s a tiszta éjszakában megborzongott a sátor
szelídre-zsibbadt vágyak ártatlan áramától
Csak ennyi volt, csak ennyi Így mentél el. Belőled
Jaj, miért nem akartam, nem mertem venni többet?
A legszebb éjszakában eltűrtem azt, hogy alszol,
testvérré szelidültem, hogy óvjalak magamtól,
úgy bánom már! A vérnek kár lefogni erőit.
Miért nem vagy hiúbb, mondd, kit vélt közöny megőrjít?
Nem is vagy nő, te gyáva! Nem törted össze menten
e „szép, nemes lemondást” két perc alatt szívemben,
nem én, nem én akartam, hogy nyomtalan szaladj el,
nincs mód folytatni ketten, mit kezdeni magad kell,
jaj, meghagytad a békém, jaj meghagytad a csöndem,
látod, mikor elmentél, gyűlöltelek dühömben,
koldus-vágyú zarándok, gyönge megalkuvó vagy!
Könnyű neked! A válás könnyebb a távozónak.
(No semmi baj. Bocsáss meg. A folyó már hínáros.
Mi akkor „szent harag” volt – ma bosszantó bolondság.
Ma más a vágyak arca, már más törvény határoz,
utam a tisztasághoz – szerelmed – régi holtág.
Örvény-lányok sodornak, lehúznak karjaikba,
piciny csöpp, óceánból már nem tudlak kivenni,
ha egyszer újra látlak, úgy bánok veled, mintha
semmisem történt volna – hisz úgyse történt semmi.)