Maczó honvéd döntött, s otthagyta a fogát.
Maczó honvéd döntött, s otthagyta a fogát.
Az alapkiképzés idején, ha időnk engedte, leveleket írtunk. Látogatót nem fogadhattunk eskütétel előtt, így aztán felbuzdult az írhatnékunk. Jött-ment a levél. Mókuska naponta írt és kapott az ő Mókuskájától, s nem akadt olyan durva lélek, aki nem szeretettel tréfálkozott volna az ellesett kölcsönös megszólításon. Mások ritkábban jutottak válaszhoz, még akkor is, ha írtak.
Maczó honvéd kis híján Mikes Kelement hajazta, hiszen nem és nem érkezett válasz két-háromnaponta innen, a messzi távolból a Zágon helyett Cigándra küldött sóhajaira. Pedig bevetette a csodafegyvert: borítékcsicsázó művészek steppelt paplan alapra pasztell áttűnéseket varázsoltak apró kis nefelejcsekkel, amilyeneket az akkori papíripar, de még a külkereskedelem sem tudott túlteljesíteni. A mestermunkákat hosszúkás, drága, dobozos készletből kikerült kopertán állították elő, amelyen gyönyörű magyar bélyegek díszlettek: így aztán a postástól az egész falu megtudhatta, hogy a címzett mennyire fontos a feladónak, aki egy különös postacím mögé – Budapest 114 Pf. 75/B – rejtőzik.
A nagydarab srác felettem aludt, s levelezésileg annyira búnak adta a fejét az árva, hogy felajánlottam irodalmi közreműködésemet a válasz kicsikarására. Vagy bízott bennem, vagy úgy gondolta, hogy most már nincs mit veszíteni, ezért elfogadta és lemásolta szépen az én szívhezszólómat, amelyre, büszkén mondhatom: végre feleltek! Ha nem így lett volna, nem emlékeznék az esetre, de a ritka sikert kár volna feledni! Maczó honvéd sem feledhette, amit írtak neki!
Máig nem tudom eldönteni, volt-e valami különbség a sosem látott lányhoz, az alig ismert fiú lelkébe fészkelve írott szokványos levelem, és az akkori verseim között. A levélben több lehetett a közhely, ilyenek mint a mosolygó fiatal, csókok a szélben, de biztosan elmaradtak a ragrímek, amelyeket a versben a katonaélet egyhangúságára lehetne fogni. De nem fogom.
Szilveszter 1966
Most újra írok neked, magamnak,
most újra látlak
mosolygó fiatalnak
morgó árnyak menetben elvonulnak,
de látlak,
s a szélben megcsókollak
csókollak hosszan.
Ez vers, ha vers is
a katonák dobbanása
versként születtünk,
fegyver a rím hibája,
tétlen imbolygó ballada
a katona értettem szava
az éj lassú madara
száll tova csendben.
Káromkodásban sír fel a gyerek,
túlnan ablakok,
túlnan emberek
papírtrombiták.
Üvegcserép hull,
szitok hallatszik át.
BUÉK!
Ne feledd, kedves, a katonát,
a katona nevét…
Hogy mikor és hol követtem el? Az irodalomtörténet számára valószínűsítem: egyéni tanulás idején, a Hidász utcával párhuzamos földszintes épület egyik tantermében. Talán épp ezért bontják le mostanában. Ott is ritkán maradtunk magunkra. Korábban, kopaszként szinte minden percben törődtek velünk, hogy beletörődjünk. Nem lehetett, akár csak egy levéllel kettesben maradni, álmainkat riadók szabdalták, de szabad volt cenzúrázandó levelet írni, és a téglakerítés fölött könnyedén átlendülve álmodozni cenzúra nélkül.
Ha kimenőt ritkán kaptunk is mi, önkéntes harcosok, fogat húzatni kijárhattunk a Honvéd Kórházba. A reggeli eligazítás után hárman-négyen a Budagyöngyei piac drosztján taxit fogva igen hamar a Róbert Károly körútra értünk. A sor elejéről rögvest sorra került a páciens, majd a rutinos művelet után maradt pár szabad óránk – odakint. Ha az ember átesett az alapkiképzésen. Pechemre az egyik fogam még eskütétel előtt begyulladt, ezért – más alkoholhoz nem jutván – esténként szájvízbe áztatott WC-papírral borogatva csökkentettem a fájdalmat, hogy kibírjam, és később szabadlábon, ne pedig kísérővel jussak kívül a kapun. Különben is duplájára nőtt az orcám! Még mondja valaki, hogy a sippantónak nem lehet nagy pofája! Idővel nem várt csapásként egy, a vállapján hosszanti csíkot viselő fogcsősz érkezett fél évre a gyenguszra, ettől kezdve semmi sem motiválta a fogáldozatot. A Honvéd Kórházba nem mehettünk, kezelést pedig csak pénzért vállalt a mi jó doktorunk. Őt már az egyetemen kiképezték. A mi zsoldunk, amire pályázott, havi hetven forintot volt ekkor.
Maczó honvédet azonban ezek a nüanszok nem érdekelték. A kapott válaszlevélben egyszerű logikai levezetést talált: – Józsi, te bevonultál, Jancsi meg leszerelt, hát akkor?! – Maczó honvéd döntött, s otthagyta a fogát. Mind a hatot. Ennyit kellett kihúzatnia, hogy leszereljék.
Nekem megmaradt néhány. S megmaradt az el nem küldött vers, mint válaszlevél.
