Isten éltessen, Kati!
Nyáron futottunk össze egy szegedi villamosmegállóban, majd decemberben épp egy közös barátunkkal folytatott csevegés (chat) közben olvastam a Facebookon Kati indián nevét. A közös barát egykori osztálytárs, Zsuzsa, aki nekem írt leveleivel kapcsolatban csevegte, hogy vágnám már a tűzbe mindet, mert mit is fog velük kezdeni a fiam – azután. A dolog több ötéves tervemben szerepelt már. Hozzá is fogtam. Azután a selejtezés megindulásakor csak olvasgatok. Megindultan. Most éppen Nyugodt Szikla leveleit. Égetés nincsen. Majd azután.
„A felvételemben egyébként nem nagyon bízom, az írásbeli is elég nehéz volt, a szóbelin pedig nem a legszerencsésebben szerepeltem. … Ami nagyon meglepett, az a nyelvtan volt. Nem tudtam ugyanis, hogy nyelvtanból is van szóbeli… Ha már ennyit mesélek magamról, hadd dicsekedjem el azzal, hogy általános dicsérettel érettségiztem le.” (Miközben betűhíven gépeltem a levélrészletet, a nyelvi ellenőrző csak ott jelzett, ahol az először tanult felső-tiszai kiejtésem szerint hosszú magánhangzót írtam. Nyugodt Szikla ötödikesként is észlelte ezt az örökséget, én meg ma is elhibázom. Olvasok tovább, és leveleket nem darálok, nem égetek… Az tűnik fel, hogy többet írt a barátokról, az osztálybeliekről, mint saját magáról. Pedig korán elárvult, s volt gondja elég. Mégis, az egyik osztálytalálkozó-kirándulásunkat – két napos Törökmezőre – ő hozta össze, ő szervezte meg, amikor már mindenki, magam is szanaszét. Megbíztunk benne.
Eszembe jut a nyári találkozás. Ezúttal nem kuncogtunk egykori melléfogásaimon: hogy elhagytam őt és párját a Zsíros-hegyi kiránduláson, hogy 1981-ben Mitterrand győzelmét nem tudtam elképzelni, de a lengyelek iránti szolidaritásom azóta is emlékezetes. Jól esett hallani, hogy Görgeyt 1978-ban úgy tanítottam, ahogy ma tanítják, és milyen remek volt a mágnes-táblán a térképes-figurás applikáció. A viccmesélő Kiss Zolit – ki hitte volna – végigkergettem az osztályon, mert ülni a trojkán az annyi, mint orosz faszán. Arról viszont egyáltalán nem tudtam, hogy Kati kötényvarrása saját kezűségét soroksári kolléganőm kétségbe vonta. Pedig Nyugodt Szikla szavára építeni lehetett, és becsületbeli ügyben nincs tanár-szolidaritás. Margit néni egyébként ártalmatlan spiclije volt bölcs igazgatónknak.
Elfogult vagyok: úgy vélem, a „gyerekeim”, a többiek sem szoktak (volt) hazudni, de akadtak dolgok, melyekről maguktól nem beszéltek. Így jöttek otthonról, én meg nem kérdeztem olyat, amely a tisztességet próbára tette volna. Azért ha kellett, a levelekben nekem is írtak kellemetlent, a tegeződés előtt harmadik személyben, tetszikezve. Tetszettek. Éppen így.
Ma úgy látom, nem voltam elég személyes, nem kérdeztem rá kényesebb, fontosabb dolgokra, pedig szó esett ezekben a levelekben megszakadt barátság fájó helyéről, felvételi és házassági kudarcról, korai gyászról. Ha mondták, írták, visszafogottan reagáltam. Tartózkodásom onnan jött, ahol a hosszú magánhangzókat hosszan ejteni tanultam, ahol a kínálásra automatikus válasz a Köszönöm, nem kérek, ahol szemérmesen bántak az öleléssel. Így is megesett párszor egy-egy önkéntelen nyakamba ugrás, de akár a múlt nyáron Nyugodt Sziklával – viselkedtünk.
Gyerekcsoport sétált el közelünkben, nyári napközisek lehettek. – Milyen szépek! – jegyeztem meg. Valóban öröm volt az egyenként sokféle ígéretre tekinteni. Oly sokan mondják, hogy szeretem a gyerekeket. Bizonyára igaz is, mindjárt az önszeretet után. Talán a kannibált vehetjük kivételnek, ott ez a motiváció a legelső lehet. De, mint Kiss Jóska fekete bőrű Guayana-i veje mondta: ha megszorulunk, sem főzzük meg lakodalomkor a házmester nénit, mert „nagypapa indián”! Akár Nyugodt Szikla. Sohasem írja és mondja, hogy úgy szeretlek, majd' megeszlek, nem szokott cukorba mártva jókodni azért, hogy a nyalóka visszanyaljon. Nem hízeleg, kerüli az önfényezést. De amikor a sorban sétáló napközisekre annyit mondott, hogy nagyon szereti a hívatását, és boldog, hogy tanítónő lett belőle – igen büszke lettem Nyugodt Sziklára.
Isten éltessen, Kati!
