Lehet dokumentum, és lehet doki.
Lehet dokumentum, és lehet doki.
Nekem mindkettő eszembe jutott az elmúlt egy hónapban. Mint olyan embernek, akinek csak múltja van, és fényes jövője sohasem volt, aktiválódott a memóriaegységeimben (Mikrobi!) egy régi siker, a ma már kisszerű tény.
1969-ben a tanárképző főiskolán – akkor ilyenek csak vidéken voltak, ma pedig sehol sincsenek – aki akart, elsőévesként megismerkedett a történetírás módszertanával, benne a kutatás alapvető lépéseivel, forráskezeléssel, hivatkozási renddel. Szegeden ennek okítása Zozó reszortja volt, Kávássy jegyzetéből lehetett tanulni. Személy szerint engem Szamos Gyuri igazított el a Központi Antikváriumban arról, hogy mi a franc az a p a címleírások végén, s mi különbözteti meg a terjedelem jelzését az oldalra hivatkozástól. Ennél többet, a szakdolgozati témámat is tőle kaptam, amelynek létezéséről sem vett tudomást az akkori történettudomány. A tanáraim kellő tisztelettel elfogadták. De haladjunk!
A második félévben Tecánál referáltam. Őt már előző életében, a gimnáziumban sem tudták felkészületlenségen, pontatlanságon kapni a számon kérők, ifjú tudósként pedig – László Gyula kettős honfoglalásra vonatkozó hipotéziséhez szolgáltatván adalékot – doktori értekezése két és fél oldal tételt, bizonyítást és következtetést, és négyszer ennyi hivatkozást tartalmazott. Olajos Teréziánál a diákoknak sem lehetett linkelni, üres koncepciókkal, lila ködökkel előállni. Így gondoltam, s gondolom ma is.
Nem tartoztam azok közé – bár voltak ilyenek – akik elsőéves tanárképzősként meg tudták volna mutatni tudósi oroszlánkörmeiket, de tény, hogy Arisztophanész Lüszisztraté című komédiájának történeti szempontú elemzését szakszerűen végeztem el. Évekig őriztem is a 80 filléres dolgozatfüzetet, amelybe gondosan másoltam a mondandómat a cédulázott másokéival együtt. A felhasznált irodalom 16-17 mű, a hivatkozások száma alig lehetett húsznál több. Ez volt a szakmai-technikai minimum, a vita és a bírálat, végső soron a tudós tanár döntött a munka minősítéséről.
Évekkel később az ország első egyetemén jöttem rá, hogy nem volt ez mindig, mindenütt és minden tanárnál követelmény. S persze a diákok szintén lehetnek ilyenfélék, olyanfélék, semmifélék. Tanárképzős szakdolgozatomból is megkísérelt valaki smittelni, ám a témavezető rajtakapta. Egy másik tanszékre adta be a feleségem az én szociometriai munkámat, amely a Sas-hegyi Arany János 12 évfolyamos iskola egyik osztályáról készült, ahová ő be sem tette a lábát. Meg lettem volna lepve, ha nem fogadják el igen jó minősítéssel. Diplomázásom után azon a főiskolán senki nem értett a szociometriához. Azóta lett ilyen – de a szakdolgozat nyomtalanul eltűnt. Egy korábbi évfolyamtársam tartott belőle oktatóként speckoll.-t. Kedvet kaphatott hozzá, amikor a Neveléstudományi Tanszéken diákként előadást tartottam arról, amit a „revizionista” Mérei Ferenctől és Virág Teréztől tanultam. S még mondja valaki, hogy csillárt rugdosó szoknyalibbenésekkel vezet az út az oktatói karrier felé!
Az egykori szemináriumi dolgozat vonatkozó lapjait már nem tudom dokumentálni. Minden azóta írott munkám különb – formailag biztosan –, mint a sumákum laude doktoré. Egyiket sem a piacon vettem. Igazi vesztes vagyok.
Az ország élén, a Vár magasán pedig ott a sikeres ember! A miénk!
doc.hu
