A legkedvesebb kommentelő megérkezése okán újratöltve!
„A fiú a hátán hordja a fülét, akkor hall, ha ütik.”
A legkedvesebb kommentelő megérkezése okán újratöltve!
„A fiú a hátán hordja a fülét, akkor hall, ha ütik.”
Harminc év után, mintegy mellékesen tudtam meg, hogy egykori kolléganőim, az iskolában elismert, megbecsült tanítók, ütötték-vágták az alsósokat. A házi feladattal viaskodva nem egyszer sírva fakadt az édesanya is a gyermekkel együtt, mert otthon szintén hatott a terror. De jöttek az eredmények, amelyeket a szülők Svábországban megkívántak. Irénke negyedikeseinek átvétele megtiszteltetésnek számított. Vilma néni mellé osztották be hospitálni a képesítés nélküli kolléganőket. Csodáltam mindkettőjüket mostanáig, amíg a versenysportban is alkalmazott nevelési módszerről nem hallottam. A sikerre trenírozott kisiskolások azonban nem menekülhetnek az edzőjüktől, mint tehetnék a dobogóra sarkallt élsportolók. Vállalásuk nem szabad, nem önkéntes.
Nálam egy darabig a sima járta, hogy sokszor vagy kevésszer, azt nem az én tisztem megmondani. A módszert örököltem, de miután a lányok az egyenlőségre hivatkozva reklamálták, el is hagytam a nevelési felületek nyitott tenyérrel történő inzultálásával személyre szabott értékelést. Amúgy is csak az enyéimmel vetemedtem ilyesmire. Köztünk maradt. Egy – akkoriban másik osztályban – megesett pofont jobban szégyellek, kolléganő fia kapta, megharcolt érte: jól tudta, mivel lehet kiborítani a tanerőt.
A pofon kiváltásáról semmit nem tanultunk pedagógiából: a jegyzetekre kár volt pazarolni a nyomdafestéket, a pedagógia tanszékén oktatók talán egy kivételével nullák voltak. A máshoz nem értés kényszere vitte őket a katedrára, nem a szaktudás. Tanítványaikká nem válhattunk. Eszköztelenül a nevelőotthonba kerülvén még az ellenőrzőbe sem írathattuk tehetetlenségünket, legfeljebb az intővel panaszkodó tanárnak jelezhettük volna vissza Ranschburg nyomán, hogy képzelje kolléga, ez a büdös kölyök idehaza nem eszi meg a borsófőzeléket!
Kisterenyén egy képesítés nélküli, kisebbségi érzéssel megvert, bár hórihorgas, szadista lény volt a váltótársam. Nehezen boldogultam utána, hiszen kezüket hátra csavarva a folyosó két oldalán sorakozó szekrényekhez verte az engedetlen tizenegy-tizenkét éves gyerekeket. Ha nevelők egymás közt vicceket meséltünk az ugye nem vagyok nagyfejű, de sapkájában öt kiló krumplit szállító gyerekről, akkor István csikorgó fogai közül, sápadtra feszült arcbőre alól nem tudta visszatartani a kitörő szavakat:
– Miért mindig Pistike?! Miért?! –
Felesége számára is csak István lehetett. Igazgatónk szintén tartott tőle.
Az elhagyott, elárvult gyerekeknél még erősebben érvényesült a sima kudarca: mindegy, mi okból, csak figyelj rám, foglalkozz velem!
Egyik este, amikor ügyeletes voltam, villanyoltás után Fortuna Jóska kipróbálta, hogy meddig lehet elmenni. Nem volt rossz gyerek, ahogyan azok sem, akik a négy hatszemélyes, folyosóra nyíló hálóban kuncogva élvezték a műsort. Ekkorra – talán éppen az Istvánnal történt összehasonlításban – eposzi jelzőmmé vált, hogy tan’bá nem verekszik. De Jóska kitartott: legalább egy órahosszányit töltött szerepléssel, provokálással, tudván: nem verhetem meg. Vagy azért, mert nem szabad, vagy azért, mert ilyennek mutatkoztam. Trükkjeim, fogásaim mind hatástalannak bizonyultak: hiába állítottam ki a folyosóra, csináltattam vele jótékonyan fárasztó fekvőtámaszokat, a meggyőzés összes általam alkalmazott csűr-csavarja sem hatott.
Végül beinvitáltam a nevelőibe. Jött is, pimasz kiskamasz büszkeséggel, még mindig nyeregben érezvén magát. De én a szobából beljebb mutattam, a vizes blokk előterébe, ahol még nem járt, nem is tudott róla, majd még tovább, a zuhanyozóba. Ekkor már kiült a döbbenet az arcára, rájött: innen nem hallatszik ki semmi. Amikor felemeltem a kezem, valami iszonyú jajkiáltás tört ki belőle, arca eltorzult a félelemtől, szinte összehervadt előttem, két hatalmas rettegő szemmé vált az egész gyerek. Kiabálhatott, de nem volt kinek.
Az égadta világon csak egyetlen embertől várhatott segítséget: – attól, akire rémülten feltekintett.
