... néha köpnek a világra, a társukra, önmagukra.
Intézetben, nevelőotthonban is követtem Kiss József, szeretett és – ennyi év után bevallhatom – apapótlékként csodált tanárom példáját. Előbb szó szerint, úttörő-ifivezetőként a Sváb-hegyi gyermekotthonok egyikében, majd a budai Sas-hegyen, a bentlakásos Aranyban, Kamenszky László – volt magyar királyi vadászrepülő – szárnyai alatt. Kisterenyére Kissnek a dedikált kötetei jöttek velem. Ezek közül az egyikben ma mégsem látni a keze nyomát. Csupán a foto labori vegyszerrel – fixatívval – el nem tűntetett pecsét jelzi, hogy könyvtárból való. Bizony, két-három könyvet elloptam, köztük ezt is, rögtön a háromszoros árat fizetve érte.
A dedikált Talán Pistát – hajlamos lévén a szeretett személyeket, helyeket, tárgyakat összekötni – bevittem Fülep Jóskának a betegszobába. Olvasó gyerek volt, a könyvtár talán még nem működött, s ezért úgy gondoltam, hogy Cuki egykori Mayer-intézeti történetei elszórakoztatják a fiút.
Az egyik ezek közül mesteremnek a háború után összeszedett, senkit nem tisztelő, az életet, sőt: a halált, a fegyvert közelről ismerő árvaházi vadócok közé történt belépőjéről szólt. Nevelőként imponálnia kellett azoknak, akiknek szükségük volt az ő irányítására. Az árvák, elhagyottak sok-sok csalódás után bizalmatlanok voltak azzal a világgal szemben, amelyet a felnőttek szabadítottak rájuk. Fütyültek mindenféle felsőbbségre, üres dumára, hólyagok tekintélyére.
Kiss légpuskás céllövészetre hívta őket. Az eredmény nem lehetett kétséges.
No, ilyen trükkel én nem domboríthattam a fiúknak, partizán sem voltam. A seregben jól kezeltem az AK-47-est (szabadság járt a lőeredményekért!), és
korábbi iskolám honvédelmi szakköröseivel taroltunk a lövészversenyeken. Azért én is igyekeztem Kisterenyén meghökkentő dolgokat csinálni, vagy ami könnyebb: mondani. Amikor Bangó Lajosnak sehogy sem akarózott a házi feladat megírása, megtudakoltam tőle, hogy vajon Schillerhez hasonlóan ő is csak rohadt alma szagától képes ihletet kapni? Sikeres volt! Midőn Izsák Jóska tanulási időben elszenderedett, lábujjhegyen lopakodtunk ki az épületből focizni – remélve azt, hogy legközelebb a játékból nem kíván kimaradni. Kisstől azt tanultam, hogy nem akkor ugrunk, amikor ugratnak. Békeidőben ennyi tellett tőlem.
Annál több Sanyikától! Amikor Fülep Jóska visszakerült a betegszobából a közös hálóba, valamin összevesztek. Verekedés nem volt, csak vita, szidalom, majd a végén, érvei elfogyván a vadóc kisebbik lekapta a polcról a kölcsön Talán Pistát, jó nagyot köpött a szétnyitott könyvbe. Mit beleköpött! Férfias technikával – nem tőlem tanulta – feltöltötte a „tárat” mindenféle anyaggal, ami garatban, torokban rendelkezésre állt, és a lapok közé küldte.
A könyvet nem kértem és fogadtam vissza, hiszen leírni is undor a szó, amely a lapjait beborított anyagot jelöli. Nem büntettem meg Sanyikát, aki érvei és lehetőségei fogytán azt mocskolta össze, amivel akkor az a másik fiú rendelkezett – és nem ő. Szereznem kellett egy másik könyvet, nem volt könnyű. Mint mondják: Habent sua fata libelli – azaz: a könyveknek megvan a maguk sorsa. Akár a kicsi embereknek. Ők – más eszköz nem lévén – néha köpnek a világra, benne a társukra, önmagukra.
Most eljött az ideje, hogy elhúzzam érte Sanyika nótáját. Az akkorit:
