Atlasz voltam

Atlasz.

Családba kerülni: az jó!

2012. augusztus 12. - Atlasz.

Kívülről biztosan!

Kívülről biztosan!

Kívülről azonban nem hallani, hogy micsoda gyötrődést okozhat a családba diszponálás egy árva, félárva gyerekben! Én nem lepődtem meg egyik „fiam” félelmén és szorongásán, hiszen már az első pillanatban szemmel látható kétségbeesését tapasztaltam. Durva és érzéktelen módon jártak el vele szemben, annak voltam magam is eszköze. Minden bevezető nélkül felüzentek a csoportba, az emeletre – ki más, mint az első számú pedagógiai vezető – hogy Fülep Jóska induljon lefelé, hozzá. Azon azért magam is megdöbbentem, amikor éjszakai ügyeletben meghallottam a sírást és sikolyt.

Mielőtt folytatnám, felidézem, hogy amikor a másik, Fortuna Jóska kicsi kincsét, fényképalbumát megmutatta, leginkább a testvére látványa, léte és eltűnése ragadott meg. Szüleinek eleve semmi köze nem volt az albumhoz, azt a horpácsi gyermekgondozók készítették. Ott még együtt voltak a reá nagyon hasonlító fiúcskával. Aztán testvérét egyszer csak elvitték. Nem tudni, kik, nem is sejthette: hová.

Abban a hatalmas kaptárban Kisterenyén kit nem kapott volna el a szomorúság, ha azzal szembesül, hogy ez a gyerek az egyetlen, legközelebbi rokonától elszakítva még azt sem tudhatja, hogy azzal mi lett, él-e, hal-e. Mit is mondhattam volna neki? Pedagógiai proletárként annyi információt sem kaptunk a ránk bízott „munkadarabokról”, mint amennyihez 18 évesen Budapesten társadalmi munkás utógondozóként hozzáférhettem. Automata állampolgárgyárnak, azon belül talán anyagmentő utófeldolgozónak tekinthette a hivatalos szemlélet a nevelőotthont. A benne lévők nagyobb része az üllő, a kisebbik a kalapács – oszt’ valami majdcsak kigyün belőle. A személytelenség uralkodott a közegben, melyben a gyerekeket az önálló emberré váláshoz kellett segíteni. Családi környezetben, még ha az durva, szegény és primitív, egyediként, személyiségként tekintettek volna az ott is kiszolgáltatott kisebbre.

De nem tudhattam, miféle családba került az a másik gyerek, és azt sem, vajon mit gondolhatott a történtekről az otthonban egyedül maradt testvér. Kérdezzem, és ezzel felszaggassam a sebeit? Vajon bántotta-e a lelkét, hogy miért nem őt „vitték ki”, miért a másik volt helyesebb, vonzóbb – azoknak? Ő miért nem kellett? Hiszen manapság kudarcként éljük meg azt is, ha a közösségi web-oldalon egy általunk soha nem látott, nem ismert valaki személyes ismerősként nem jelöl vissza! Pedig van számos valóságos és virtuális kapcsolatunk! Nem úgy, mint egy árva vagy eldobott gyereknek!

A magány oldásának szervezett, sikeres módja volt a patronálói, patronáló szülői rendszer. Ebben az idősebb fél is sokat kapott, hiszen valami fontosat adhatott. A fiatalabbnak pedig – többek között – alkalma teremtődött a tömegből való kiválásra. Önálló személyiségként másoktól elkülönülni. Nem mindegy kétszázad magunkkal karácsonyozni, vagy kettesben azzal, aki engem választott. Ez történt Fülep Jóskával, akit Kati néni Melinda helyett vitt haza, s akinek aztán Kati néni a pártfogó szülője lett.

A szép, szívet melengető történet azonban sírással és sikolyokkal szakadt félbe. Mert pár hónap múlva beütött a ménkű! Jóskát örökbe akarták adni.

Az igazgatóiba történt lerendelésekor soha nem látott felnőttek elé ültették, akik, mint kiderült, magukhoz kívánták venni. Hosszú ideje keresgéltek balesetben meghalt fiuk helyett egy korban és külsőleg hasonló másikat, míg a karácsonytól tavaszig Kati nénihez szelídült fiúhoz eljutottak. A döntést valahol a gyámügyben meghozták, bár nem kellett egyből költözni. Fülep Jóskának rendeződni látszott a sorsa, hiszen a két, számomra megbízhatónak tűnő ember örökbefogadási szándékkal érkezett. Jóskának „csak” Kati nénitől kellett volna elszakadnia! Csak!

Ez okozta a sírást és a sikolyt! A szorongás rémülete álmában szakadt ki a vergődő gyerekből! Mert az önkény, bármi legyen is a célja, meggyötri az embert!

A bejegyzés trackback címe:

https://atlaszblog.blog.hu/api/trackback/id/tr668265760

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

95527 2012.08.12. 15:37:04

Borzalom és tán kezdődik megint!

12875 2012.08.12. 15:42:28

Hányszor tapasztaltam én is 1984 óta, mióta dolgozom, a "gyermekvédelem" visszásságait! Hol pénzért, hol presztízsért, mint mindenhol. Szidjuk a politikusokat, s amint fent, úgy lent.

11692 2012.08.12. 16:02:10

Nincs kiszolgáltatottabb az elhagyott gyermeknél.... Nem tudja megfogalmazni, kimondani, hogy mi hiányzik neki, egy olyan sors játékszere, amit nem érdemel senki... +++

60145 2012.08.12. 16:13:47

1. paplanyos : Nem ismerem a mostani kilátásokat. Örülök a ritka vendégnek!

60145 2012.08.12. 16:16:50

2. lujza : Szerintem a tiszta beszéd, az ellenőrizhető viszonyok hiányoznak! Remélem, hogy lent valamivel jobbak vagyunk.

60145 2012.08.12. 16:18:20

3. Évalajos: igen, ez így van. Amikor már megérti, hogy nem ő a hibás, könnyebb megélni.

205707 2012.08.12. 18:18:17

Hihetetlenül tragikus, hogy a "hideg fejjel" gondolkodó felnőttek, hányszor és miféle merényleteket képesek elkövetni a gyermeklélek ellen.. Nem lehetett eseménytelen, unalmas életed, hivatásgyakorlásod Atlasz barátom. Van, aki irígyelheti..?

60145 2012.08.12. 19:23:45

7. purim : A hideg érzéketlenség valóban hatalmas ártalom. Ami az életemet illeti, ekkori szakasza nem volt a legfényesebb, de ez nem a gyerekeken múlott. Talán nem is a nevelőotthonon. Ezért kísérlem meg felidézni az ő akkori sorsukat, ahogyan én láttam, s amennyire emlékszem rá.

12635 2012.08.12. 21:59:20

Szívszorító történet, de lehet az ilyet máshogy is, persze csak szerintem. És miért nem járhatott volna az a gyerek látogatóba Kati nénihez, mint valami fogadott nagyihoz, vagy régi ismerőshöz.

60145 2012.08.13. 06:33:45

9. gordius : Valóban lehet. És járt Kati nénihez. Azonban a hirtelen változás kilátása mégis feldúlta a fiút. Az örökbe fogadni szándékozók pestiek voltak. A többi csak feltételezés volna...

282406 2012.08.13. 09:25:28

Talán 5-6 éves lehettem amikor egy napon fiatal házaspár érkezett a felsőpetényi nevelőotthonba. Igaz idegenek voltak számunkra,mégis izgatott mindenkit a kilétük. Mivel a bent élők nagy része még csak nem is látta a szüleit, így minden kedves jövevénybe őket látta . Kiválasztottak hármunkat,és sorba behívtak minket egy szobába. Rám a végén került sor. A könnyeimet nyeltem az előszobában míg be nem hívtak engem is. Akik kijöttek mind azt mondták hogy értük jöttek. A boldogságtól egy szót sem tudtam szólni amikor behívtak. Kérdeztek minden félét, de válasz helyett csak teli lélekből mosolyogtam. Ez valahogy hatással lehetett rájuk. Még egy szál gyufát is kaptam tőllük. Nem tudtam hogy mire jó,de nagyon örültem neki,hiszen én kaptam. Csak én. Aztán ők is elmentek és mind a hárman sírtunk.Tavaszi szünetre ismét megjelentek. Autóval jöttek,és minden gyereket elvittek egy körre kocsikázni. Aztán én jöttem, az én köröm sikerült a lagnagyobbra. Budapest számomra egy merőben új és izgalmas világ volt. Annyi élménnyel gazdagodtam rövid idő alatt, mint az otthonban összesen. Jött a vidámpark, az álatkert, a rágógumi, a rengeteg játék,és… újra az intézet. Leírhatattlan csalódottságot éreztem.Valószinüleg arra voltak kiváncsiak hogy mennyire tudun összecsiszólódni, egy családdá válni. Bent amikor elmeséltem a kapun túli élményeimet sorstársaimnak,csak tátott szájjal halgattak.Fokozottabban élt bennük a vágy egy saját család iránt.Utólag visszagondolva szerettem a Felsőpetényi kastélyban élni. Még ma is egy csodálatos hely. Az ottani "Pótmamák" minden igyekezetük ellenére sem tudták megadni azt a törődést amire vágytunk.Talán túl önzőek voltunk. Sok szeretet volt bennük amit nagyon fel kellett aprózni ahhoz, hogy mindenkinek jusson egy morzsányi. Hálával,és nagy-nagy szeretettel tudok rájuk visszagondolni. A család aztán rendszeresen elvitt magához leginkább a tanítási szünetekre. Szerettem volna örökre nálluk maradni, de mindig Felsőpetény lett a végállomás. Egy idő után aztán végleg elmaradtak. Az utolsó emlékem róluk az, hogy megszületett a saját kislányuk.Nem voltam rá féltékeny,csak később tudatosúlt bennem,az hogy az ő jövetelével az én pótgyermeki szerepem véget ért. Már felnőtt voltam, hivatásos katona, amikor egy véletlen során találkoztam velük. A kislányból nagy lány lett aki akkor járt egyetemre. Néha az elvesztett lehetőségeimet látom benne. A beszélgetésünk során derült ki, hogy végig figyelemmel kísérték az életemet. Elmondták hogy azért maradtak el mert attól féltek hogy elveszíthetnek. A „nagymama” ugyanis felkereste a tényleges szüleimet. Állítása szerint nem éltek olyan rossz körülmények között hogy ha akartak volna vissza ne követelhettek volna maguknak. Nem akartak. :-)

11692 2012.08.13. 09:33:02

Megrendítő történet.

60145 2012.08.13. 10:28:46

11. Emeritus: Ez az, amit el kell mondani, mert a blogger ezzel a hitelességgel nem teheti! És persze fogalma sincs az egészről, mert nem élte meg! Köszönöm!!!