Fizeted a cehhet
Ketten a Korzón: mosoly, köszöngetés, kirakatok. Mégsem a játszótér ez már. Férfi a férfival. A gyerek születésnapja, a Virág cukrászdában. – Amit csak kérsz! – mondja az ember –, amit akarsz, kisfiam! – Aztán a rendelést kevesli magában, mert bizonytalanná vált a mérték. Otthon ünnepeltek, mindig otthon.
– Kutyát kaptam, és lesz biciklim – mondja a gyerek – és voltunk Harkányban!
– Klassz! – mondja az ember, mert mit is mondhatna erre.
Ott lehet, amazoknál még kutya is. Autós kirándulások. S most már külön szoba, kiköltözését a gyerek is sürgette. Magától. Mögötte lüktető, érző anyai szív. Kerülni kell, amit átéltek, riasztaná a gyereket. Az sem jó, hogy – Mi van az iskolában? – mert erre a felelet, miként a többire: – Semmi.
Próbálta megvárni és hazakísérni suli után, mint amíg önállóságra nem szokott, de pár nap múlva amazok megjelentek a bejáratnál. Való igaz, a gyereket már a válóper előtt őrizetbe vették. Gyanútlan volt. Érzékelte a manővereket, észlelte, hogy valami más történik, de ami történik, az mindig valami más. Feltűnhetett volna a hallgatás, a különös indokok, a külön programok, de mindez lehetett a szokott játszma része. A zsarolásé. – Mert ha nem, akkor elválunk! – Réges-rég nem érdekelték a részletek. Aztán hirtelen a fizetése letiltása, majd a tárgyalások, és az egész undok, kiszámított bosszú. Tudták: sohasem szégyenítette volna meg a gyereket. Nem várta többé az iskola előtt.
Közönséges vasárnapi apa lett belőle – gyerek nélkül. Ítélet szerint ott ácsorgott a másik tízemeletes ház falánál, szemben a büfével, hogy lássák a negyedikről. Abból az ablakból, ahol nem rég a fia gyújtott gyertyát a szerenádozóknak büszkén.
– Jó napot, tanár úr! Hogy van? – köszönnek rá a szomszéd asztaltól.
– Most jól! – Látod fiam, mondja befelé, látod…
Lám, a fiával cukrászdázik a táskás ember, a ház előtt ácsorgó, a lakásból elmart, a hivatalt járó, kérvényező, bizonygató. – Igazgató asszony, hiszen ön üzente, hogy az anyja be se menjen többé az iskolába! Igen, értem, nem avatkoznak be. – Ida, ugye tanúsítja, hogy én hoztam minden nap foglalkozásra? Persze, ezután ő hozza, ő fizet… Megértem. – Julika, hiszen láthatta, hogy rendszeresen tanultam vele! – Bírónő kérem!
Fizeted a cehhet.
A cukrászdából jövet a könyvesbolt előtt megálltok. Szokásod. Vajon a srácnak is az lesz?
Másfél év után kettesben. Ha nem beszél, nincs mihez kapcsolódni. El nem fogadná, hogy ha bármi változott benne, azt nem ő akarta. Önálló, büszke, akár az apja. Jó, hogy van születésnap, és lesz névnap is. Hogy van naptár.
Minden májusban anyák napja.
A zsebpénz óvodás korától járt neki. Nem kellett kiérdemelni. Hetenként egyszer kapott pénzt a srác szabad elköltésre. Ha maradt a hónap végén a befőttes üvegben legalább egy heti, ugyanannyit tettek hozzá. És miért ne maradt volna? A fémpénzek gyűltek, szaporodtak, papírpénz is került közé, különösen egy-egy családi kölcsön után, mert a kölcsönkamat száz százalék. Megéri takarékoskodni, inkább kölcsönadni, mint kérni – fontos támpontnak szántad. Aztán egyszer csak eltűnt a tornacipő, s a zsebpénz bánta végeláthatatlan gyermeki hetekig. Anya megvonta azt is. Vajon mit bosszult meg akkor? Korábban a gyerektől hanglemezt kapott.
Aztán bementek a könyvesboltba. Soha nem fordult elő, hogy itt ne tudj valakinek tanácsot adni. Most mégis az eladóhoz fordulsz:
– Rozi néni, szerinted anyák napjára Bettelheim jó lesz? Tudod, a mesék… Rozi bólint, ő ajánlja. Fizeted a cehhet. Mert nem a fiad, hanem te választottad.