A rendszerváltó pedagógus szakszervezet
A rendszerváltó pedagógus szakszervezet
A Pedagógusok Demokratikus Szakszervezetéről 1988. november 26-i megalakulását követően a rádió adott hírt. Azonnal belejelentkeztem hozzájuk. A pártállami struktúrától elkülönülő szerveződés lelkesített, annak ellenére, hogy iskolánk profilja szerint az „uralkodó osztály” ágazati szakszervezetébe, a Vasasba voltam besorozott, s ennek „szaktársaimmal” együtt számos előnyét élveztem. Mégis ment a levél Pestre, és hamarosan érkeztek dokumentumok, szervezésre, tájékoztatókra szóló ösztönzések. Az utóbbiakat hárítottam. Úgy véltem: szakszervezetből egy munkahelyen elég egy, kettő csökkentené a hatékonyságot.
A nyolcvanas évek vége a vidéki tanárok és fővárosi ügyvédek számára megnyitotta az érvényesülés, a szent célok és az önmegvalósítás addig nem ismert távlatait, így hamarosan Szeged legnagyobb iskolájában is megalakult PDSZ csoport. Hogy a nem rég még munkásőr, vagy az elhagyott asszony kezdeményezte, arra nem emlékszem. Engem is akkoriban hagytak el – elvált nejem bosszúja – a gyermekeim, de ezt óvakodtam közéletiséggel kompenzálni. Karrierre nemigen vágytam. Amikor az iskolai PDSZ csoport megalakult, csatlakoztam. Vasas főbizalmiként kettős taggá váltam.
1989. október 22-23-án csoportunk létszáma alapján hárman vehettünk részt a PDSZ első kongresszusán. Nagyszerű élmény volt! Szabadon terjesztett emigráns újságok emlékeztettek a magyar októberi forradalomra, odabent a Solidarność küldötte köszöntött bennünket, működött a másológép, egy lelkes fiatalember éppen a Történelemtanárok Egyletét gründolta, s csak ámultunk a tanácskozási technikát megújító algoritmus bevezetésén. Vitáztunk, tanácskoztunk, követeltünk.
Akikre név szerint emlékszem: Horn Gábor, Kelemen Péter – a kardinális úr, Mendrey László, Papi Attila, Pokorni Zoltán, Forgács Pál (1923–1996) a TDDSZ alapítója és egyik vezetője. A megmaradt dokumentumokat nézegetve egy nevelőotthoni, talán fóti kollégára is emlékszem, és arra a megbecsülésre, amellyel az első pedagógus sztrájkot szervező Mezőfalva küldöttét övezte. Aztán ott volt Kállai Eszter, az anyanyelv hű ápolója, s hányan még, akiket van miért becsülni! Tudható volt Beke Kata részvétele az alapításban, írásaira a tanárikban a jobbak reagáltak. Őt liberális dühvel hamarosan „kiseprűzték”, az államtitkárságról önmaga lemondott. A karriernél fontosabb értékek vezérelték.
Este azoknak, akik vállalták, a cseppet sem formális vita után az volt a dolga, hogy előkészítsék a másnap elfogadandó programot. Szekciókra oszlottunk, iskolánkból hármunknak háromfelé lett volna helyes tájékozódni. A kollégiumi nevelő munkásőr kollégám elutasította a bentlakásos intézmények küldötteihez való csatlakozást, mert szerinte a kollégium, „az egészen más”. A középfokú oktatással foglalkozók közé ült be velem együtt ő is, fegyvertényeire nem emlékszem. A magam szerepére annál inkább. Horn és Pokorni csörtéi közepette kétszer-háromszor sikerült a szöveget mindkettőjük és mindnyájunk számára elfogadhatóvá igazítanom. Ennek meg is lett az eredménye: délelőtt másokon kívül Pokorni Zoltán is javasolni akart engem az országos elnökségbe. A mellettem ült „munkásőrség” merevgörcsöt kapott, a kolléganőmnek sem eshetett jól, hogy eszembe sem jutott magam helyett őt ajánlani. Otthon nem álltam útjukba, mindketten érvényesülhettek. Egyikük városi PDSZ vezetőként szignálta az iskolai ügyeket. Mivel igazgatóhelyettes nem lett belőle, agresszíven támadta az igazgatót. Ezzel nem vállalhattam közösséget. Egyéni tagságomat nem sikerült a pestiekkel fenntartatnom, leveleimre nem jött válasz, a Ráday utcai irodába utazva lekezeltek.
Azt követően, hogy a PDSZ sem országosan, sem Szegeden, sem az iskolánkban nem tudott reprezentativitást szerezni, egy tüntetésen összetalálkoztam egykori ajánlómmal, és rákérdeztem, hogy vajon megérte-e. Pokorni ügyesen keresztülnézett rajtam. Sejtelmem sem volt róla, hogy neki megérte. Akkorra már dobbantott ő is, ellenlábasa is a kudarcos szakszervezet után a tehetségének megfelelő pozícióba.
A 25 éves évforduló kapcsán jutott eszembe a programalkotás hajnala. A Belkereskedelmi Főiskola épületében a munka végeztével körbekínáltam a magammal hozott literes sligovicát. Erre felharsant Papi Attila őszinte elismerése:
– Ő a mi emberünk! Elnökségbe! -
– Egészségetekre, kollégák! S ne feledjétek, hogy ha az embert beosztása okán leszarják is, nem kötelező azt magán szétkennie! –