Most én beszélek!

A PDSZ első kongresszusán Kelemen Péter kollégát, aki több ízben fürgén jelezte, merre vegyük az irányt, mit tekintsünk kardinális kérdésnek, szava járásáról kardinális úrnak becéztük el. A kardinálishoz mindig tartozik egy katedrális, de Péter a gengszterváltó években sem privatizált magának egyet.

Egykori felnőtt diákom, legyen similiter Végülis Tibor, lelkesen számolt be egy katedrálishoz tapadó kardinális problémáról. Mert ki hitte volna, mekkora feladat Galliában „a” katedrális elé megbeszélt találkozóra eljutni.

– Tanár úr! Abban a városban több is volt! Több katedrális! Több olyan, mint egész Magyarországon szinte egy sem! Végül is nagy ország, gazdag ország… – magyarázta meg rögtön. No persze! – ámultam a fiú állandó függelékével együtt, aki némán rajongott, s már kezdettől készséges odaadással támasztotta ki hosszú szempilláit. Én volt diákom személyének járó érdeklődéssel hallgattam a brit kocsmakultúra elemeiről mondottakat, a londoni záróra okozta kiszáradás rémét, a heti bérfizetést, és bólogattam, akár – bevallom – Tibortól kissé irigyelt szinte őszinte híve. Katedrális-ügyben ugyan lett volna kérdésem, sőt: mondanivalóm, ha már az óráimon valamelyikünk elmulasztott ezt-azt, de végül is csupán a beszélgetésben való jelenlétem érzékeltetése céljából kíséreltem meg jelentéktelen közbevetéssel élni.

– Bocsánat, tanár úr, végül is most én beszélek! – tett helyre rutinosan Tibor, oly váratlanul, hogy elmulasztottam a kávé mellől azonnal felállni. Mert végül is ezzel a rendreutasítással nem kalkuláltam. Estefelé, tanítás után eladdig csak egyszer szántam rá magam kávés kilengésre: amikor a Ciao bárban megkértem a menyasszonyom kezét. Másodszor pedig akkor, amikor nem akartam Tibort a visszautasítással megsérteni. Bezzeg a menyasszonyom! De ne csapongjunk! Az igazsághoz tartozik, hogy oktalan pofonok mindig oly váratlanul érnek, mint a katonapolitikai osztályra beidézett Almásy Pál altábornagyot. Végül is érveket, racionális ellenlépéseket, ellenszenvet ki lehet számítani, a piti önhittségből fakadó sértést nem.

Való igaz, kellemetlen alak, aki beszédet megszakítva szeret a másik szavába vágni – s ha az enyémbe, az szörnyű! – mert a szóbaltás ember biztosan tudja, mi lesz a következő mondat, s előre továbbgondolja vagy kimondatlanul is cáfolja azt. Az erőszakosnak mindig van szebb élménye, jobb története, nála ütősebb a csattanó. Tessék csak a nyilatkozó rovására önérvényesítő médiamunkásokat megfigyelni. Az ilyet az ember nemcsak a távirányítóval, de a való világban is elkerüli, akkor is, ha a tettes „Szavad ne feledd!” közbevetéssel gázolja le áldozatát.

Beszélgetéseinkben mégsem váltogatjuk automatikusan az adót és a vevőt, nem távirati üzenetváltást nyomunk:

– Láttam egy katedrálist. Stop.

– Érdekes lehetett! Stop. –

A beszélgetés intelligens, egymást ismerő partnerek között meg-megszakítva, egymással együttműködve halad előre. Így tanultuk a családban, baráti körben, s a médiában Vitraytól, Fodortól, Friderikusztól. Példa - és nem direktíva útján.

A fiam egy időben különös súllyal érvényesítette a ne szakíts félbe! szabályt. Az ő családja, az ő gyereke, az ő szabálya - bár én, mint afféle nagyapa az unokákra tekintve enyhe fejcsóválással tiltakoztam. A szülői dominanciám, amely egykor még zavart is, épp úgy a múlté, mint a Tiborra esetleg gyakorolt tanári befolyás. Családi körben mégsem hizlalhatom a rosszmájam – amúgy öregesen, kenyerem javát megettem alapon – kissé sértődött felhanggal, hogy engem évtizedekig még idegenek, felnőtt tanítványaim sem oktattak ki a jó modorról, nem ugattak le, bezzeg… Bezzeg nincsen, mert a fiam sem. Ezt a kardinális poént ráadásul a mondottak szerint el is elkávéztam Végülis Tiborral, hiszen ő úgy torkolt le, ahogy én a felnőtt diákjaimat soha, és engem közülük rajta kívül senki.

De most én beszélek! A katedrálisokról.

Toursban biztosan lehet találni kettőt . A püspöki katedra jelenleg a Saint-Gatiennek szentelt gótikus csodában áll. A bejegyzést annak interneten talált - mert a sajátom elveszett - fotójával indítottam. Vajon ez a szebb, vagy a Chartres-i? Szívünknek biztosan kedvesebb a másik túri, az egyszerre ősibb és modernebb, maga is két darabban.

Szentélyét és tornyát – manapság Nagy Károlyról elnevezve – utcányi házsor különíti el. A hatalmas román kori torony maga a középkor. Az egykor hozzá tartozott altemplom kissé távolabb, egy fiatal, bő százéves bazilika alatt őrzi Szent Márton sírját, a francia katonaszentét, aki tudvalévőleg hazánk fia, még ha nem is sumír. Igaz, ami igaz, ő sem átallott elmenni innen nyugatra, még abban az időben… egyszóval: időben. Mentségére: a negyedik században a bővebben terített asztal rakottabb tájakon, keleten volt.

1918-ban a Mártonnak szentelt napon íratták alá a franciák a gloire utolsó igazi felragyogásaként a Nagy Háború fegyverletételét. A Tours-i Szent Márton bazilika egykor a békeszerző püspök katedrálisa volt. Érdemes meglátogatni, mert benne Márton származási helyére, Savariára magyar ismertetők, felíratok, zászlók emlékeztetnek. Árpádsávos zászlót is láttam, amelyhez a szentnek épp úgy semmi köze, mint az 1944-es gyilkoscsíkokhoz. Jól esik ránézni. Még jobb tudni, hogy a gallok katona szentjét ma számosan az egységesülő, békés Európa képviselőjeként követik, hiszen sokfelé járt, sokfelé mutatott példát.

Mezei Szent Márton sírját a reformáció idején igaz hittel és puritán hevülettel feldúlták: a szentek és ereklyék tiszteletének megszüntetése akkor kardinális kérdésnek számított. Mint tudjuk, Szent Bertalannal rosszabbul jártak az 1572-ben a vallásbéke jegyében Párizsba sereglett hugenották. Aztán Párizs megért egy misét, majd csodák csodája: Márton csontocskái megkerültek, a Bertalankor legyilkolt negyvenezer protestáns hulla meg kit érdekel? Az európai zarándokok beérik azzal, hogy tiszteletüket Márton katedrálisában az ő hamvai felett leróhatják. Végül is az igazolt maradványok megléte kardinális kérdés.