Szegeden és a világ végén
„Nem boncolok lelket, az a gyanúm, hogy a lélekelemzés éppolyan keveset mond a lélekről, mint az oxigén-, hidrogén- és szénatomok a kenyérről, amely belőlük áll.”
Vonattal járok, most csaknem ingyen van a megpótlékolt Gyula-bérlet. Néha – régi szokás szerint – beszélgetünk az útitársakkal. A magam korú mindentudó daliák nem érdekelnek annyira, mint a nők. A πcsányi szoknyás nyitott szájjal rágózó bögyikétől inkább eltekintek, de egy aranydiplomás tanítónővel Ferihegytől Ceglédig igen kellemes, napot szépítő csevegésbe estünk. A kezdete olyan természetes, amilyen meglepő a vége: Ceglédről buszozott tovább a saját vasútállomásától messzebb eső Nagykőrösre, ahol tulajdonképpen le kellene szállnia. Nagykőrös, Arany János, híres tanári kar… és Nánási jutott eszembe. A csinos idős hölgy ismerte kedves tanáromat, annak francia-szakos felesége tanította egykor. Rég meghalt néptanítók és prédikátorok szellemisége, tartása, értékrendje teremtett köztünk gondolatközösséget.
Nagykőrösről járt Szegedre Nánási Miklós (1910-1978) is, aki a reformáció korának orátoraként mutatkozott be a szegedi skólában. Mint ilyen, nyilvánvalóan csak kívülről érkezhetett hetente két-három napra az alsóvárosi apácák hajdani épületébe, ahogy az órarend megkövetelte. A Neveléstudományi Tanszék Szegeden igencsak gyengén volt eleresztve: szlovák falusi tanító vezette, a didaktikát egy szintén ártalmatlan, a minap száz éves kollégája vitte a hetvenes években. Némi szellemet a neveléstörténetet leadó Riesz Béla képviselt, a mozgalmi vonal pedig Papp Gyula szegedi tanácselnökké távozásával szinte megszűnt. Nemigen tudták elhitetni az emberrel, hogy a tanszéken végrehajtott óramennyiséghez aránylik majd a gyakorlati haszon. Talán ezért kötöttem bele, szinte a harmadik szemeszter kezdet kezdetén Nánásiba.
Szabadon beszélt, nagy ívű gondolatfutamokkal, itt-ott régi görögöktől vett mazsolákkal megfűszerezve, mely utóbbi köztudottan finom, szárított gyümölcs. Ki is kaptam a kalácsból azt, amellyel csíphettem a tanáron egyet: amit mondott, az nem görög, hanem latin. Nánási megtehette volna, mégsem latin nyelvű riposztban válaszolt. Annak sem érezte szükségét, hogy megemlítse: latin szakos.
Lett volna alkalom a revánsra. Mert amikor az általa referálni kiadott Ágoston-jegyzettel szemben alul maradtunk, s bevallottuk, hogy másodéves létünkre nem tudjuk megcsinálni, a legnagyobb természetességgel válaszolt Szabó Sanyinak és nekem:
– Tudom, fiaim, marhaság! De nincs más! –
A hamis tekintélyt helyére tévő gesztus feledhetetlen maradt addig is, amíg ismertté vált, hogy a pedagógia tudományának jegyzetíró nagysága az osztályterem április 4-i feldíszítéséből doktorált. Ugye milyen jól esik a felszabadult röhej?!
A közeli, Barát utcai albérletemből gyakran feljártam Nánásihoz az alsóvárosi épület második emeletére. Olyan szobát kapott a nagykőrösi tanár, amelyben megalhatott. Esténként hol erről, hol arról beszélgettünk, regény, film, pedagógia – minden szóba jött. Sokat tudott, bölcsen kérdezett, érdekelte, hogy mit gondol az ember. „Az iskola elsősorban opportunistákat nevel és olyanokat, akik szüntelenül figyelik a körülöttük lévők rájuk vonatkozó gondolatait.”
Amikor nála vizsgáztam, és kihúztam a jól tagolt, de kötelező irodalom ismeretét igénylő tételt, Makarenkót, bizony fülig vörösödtem. Ültem az ismerős szobában, mesterem ezt azt tett-vett az asztalán, én meg latolgattam a saját mércém szerinti esélyeket. Nem mintha nem olvastam volna Az új ember kovácsát még a főiskola előtt, de rádöbbentem, hogy felkészüléskor kár volt kihagyni. Közepest kalkuláltam, s visszaadtam a tételt. Csak nem égetem le magam atyai barátom előtt?!
– Írja be, tanár úr! – mondtam a kisebb szégyen, az utóvizsga mellett döntve.
– Már beírtam, fiam! – bökött az asztalán lévő indexre. – Tedd fel a kávét! Mesélj, mire jutottál az anarchistákkal! – s máris kollokváltunk tovább, szokás szerint. Colloquium – az szintén nem görög, de annyit tesz: beszélgetés.
Út közben is jólesik beszélgetni. Vonaton nagyobb eséllyel, mint repülőn vagy autóbuszon, de a Nagykőrös és Szeged között ingázva Nánási tanár úrnak Renault 4-esben is sikerült, ha autóstoppos fiatalembert vett fel a kocsijába.
Számomra az autóstopp nem vált be itthon: egyre több autó járt, s egyre kevésbé voltak hajlamosak a sofőrök felvenni. Polgárosodtunk, kispolgárosodtunk már az átkosban is. Az én tanáromat azonban másféle értékrend, a bizalom vezérelte, épp úgy, mint az út szélén álldogáló reményteli utazókat. Nánási gyakran lvett fel a kis kocsiba ismeretlen embereket, sőt: fiatalembert is. Abban az időben a KISZ-táboron kívüli kóbor egzisztenciákat rendszerszemléletű bizalmatlanság övezte, amelyre azonban tanárom fütyült. Partnerként tekintett diákjára, vagy ha annak bizonyult, alkalmi utasára! Egy alkalommal annyira belemerültek stopposával, egy tanyasi tanítóval a beszélgetésbe, hogy Mityu bácsi csak a Szeged táblánál eszmélt fel, s kérdezte meg tőle:
– Hol tegyem ki? –
– Alsóvárosra igyekszem – volt a válasz.
– Arra megyek én is! Mi dolga van arra? –
– Vizsgázni megyek a főiskolára, levelezőn végzem a tanárképzőt.
– Aztán kinél vizsgázik? –
Ki lehet találni: a vizsgáztató a sofőrje volt. A kollokvium ott a kocsiban jelesre sikeredett, s parkolás után be is került Lezsák Sándor költő indexébe dr. Nánási Miklós aláírásával együtt. Stoppolhatott vissza Lakitelek-Szikra, majd a sátor felé.
Nánási Mityu bácsi nem említette ezt a történetet. Annál inkább a dzsungel mélyén élő magyar orvosét, aki lefordította a Micimackót – latinra. Ez bizony nem akármi! Főleg, hogy akkor még Micimackóval közelebbről magyarul sem találkoztam. Lénárd Sándor nevével még annyira sem. Pedig olvastam sokat, ha már Makarenkót is – passzióból. A két könyvcím, A völgy a világ végén és az Egy nap a láthatatlan házban ajánlatnak hangzott, de nem vonzott jobban, mint a magyar Milne-szöveg. Nánási Miklós akkor sem lőcsölte volna rám az ízlését, ha nem tudta volna, hogy a kötelező ezer és ezer oldalon felül irgalmatlan mennyiséget olvasok narodnyikokról, terroristákról, tolsztojánus világmegváltókról, és szinte térképszerűen ismerem Pesten a hatvan évvel korábban működő olcsó kávézók, valamit a moszkvai és szentpétervári illegális lakások helyét. Jobban érdekeltek a tiszta szívű gyilkosok – és az anarchista bölcsek.
E témáktól mostanában érkeztem - igaz, nem az Intercityvel - a kicsiny paphlagón ültetvényre. Szívesen időzöm az új-humanista doktor társaságában a láthatatlan házban, ahol meg-meg jelennek közös ismerőseink. Nánási Miklós, Robert Graves, Karinthyék Róbert Gidával együtt, és útitársam, a kedves nagykőrösi hölgy, aki Cegléden leszállt. Gondolatok tobzódnak szerte, Lénárd könyvének minden oldalán. Kóstold!
Olvasd! – Ha lelki időd lehetővé teszi…