Ahhoz mindenki ért.
Ahhoz mindenki ért.
- Megyek taní! - idézte sok évtizeddel ezelőtt egyik kollégáját Nánási Miklós. Nem mintha a taní-tani végszó nem lett volna ismeretes a Horger Antalt nagyra becsülő szegedi nyelvészeti tanszék fölötti második emeleten. A szójáték másra utalt. Egyenes arányosságot állított fel a pedagógus-illetmény és az iskolai munkavégzés minősége között. Fél pénzért csak taní.
József Attila – hatalmas műveltsége, gondolkodói kapacitása ellenére – nem lett volna alkalmas arra, hogy az iskolarendszer bármely szintjén oktasson másokat, mégis ambíciója volt tanítani. Ugyanúgy, ahogy sokunknak, akik ha kell, ha nem oktatunk boldog-boldogtalant illemről, kultúráról, magyarságból. Ha a protokoll csúcsán, a Vár magasán Sólyom László sem tudott lemondani az oktató-szerepről, miért mondana le róla egy akár ötszázas szókincsű honfitársunk?
A tanítás: szakma. Meg kell és meg lehet tanulni – különféle szinteken –, akár a kőműves mesterséget, akár a kvantumfizikát. Egyáltalán nem biztos azonban, hogy a kőműves mester képes szaktudását hatékonyan tovább adni, és bizonyos, hogy nem minden fizikus rendelkezik a Friderikusz által bemutatott Lukács Béla, vagy a szegedi rektor, Szabó Gábor pedagógiai vénájával. Oktatni, tanítani nem sok tudás, hanem szaktudás és tehetség kérdése.
Melyik volt előbb? A tehetség, ez nyilvánvaló. Az egész emberi történelem kulcsa, hogy az új nemzedéknek nem kell az elődei által megszerzett tapasztalatokért ugyanazt az utat újra meg újra bejárni: képesek vagyunk az ősök ismereteit átvenni, majd a magunkéival együtt tovább adni. Nemzedékről nemzedékre szállt az ismeret mindenféle pedagógiai tudomány nélkül sok ezer évig. A tudás átadóinak erre való alkalmassága nem lehetett egyforma. A tanító-nevelő tehetség az utódok számára versenyelőnyt jelentett. Azután ezen a téren is végbement a specializáció. A nagy varázsló felkészítette a jelölteket, az őskori érettségi vagy mestervizsga beavatási rítussal zárult. Így megy ez ma is, az írás-olvasástól akadémiai tagságig, a tanulástól az önálló ismeretszerzés gyakorlatáig.
A tanítás-tanulás folyamatában a két résztvevő nem csak tudásmennyiségben különbözik, hanem a csak részben ehhez kapcsolódó dominanciában is. A tanuló ellenállási kísérleteit legtöbbször visszaverik, s nem mindig csak a matériából, a tudáskülönbségből származó fölénnyel. Arra a motiválatlan személy fütyül. Aki tanít, a tanuló szükségleteinek szabályozásával támasztja alá vezető szerepét. Nincs erősebb gyermeki motiváció, mint a családi biztonság, az anyai szeretet megőrzése, az apai elismerés elnyerése. Az alapvető tudnivalókat kisgyermekkorban sajátítjuk el.
Az intézményesített tanításban ugyanez érvényesül. A jutalom és a büntetés, amelyet az iskola alkalmaz, kezdetben az iskolának a család által saját maga fölé emelt tekintélyén alapul. Az iskola társadalmi megrendelést teljesít, az oktatott tudnivalók elsajátítása egyéni és családi érdek. Nélküle nem lehet beilleszkedni a társadalmi munkamegosztásba, a modern társadalom sokrétű, az illem, az erkölcs és a jog által szabályozott emberi viszonyai közé. Az iskola alkotni, termelni képes embereket és állampolgárokat gyárt, elutasítani nem lehetséges, mert Robinson nincsen, sohasem létezett.
A hivatásos oktatók-nevelők egy része ma is úgy véli, hogy kezére adták a passzív nyersanyagot, s annak alakításához elegendő a szerep: a tanítói-tanári beosztás. A tanuló dolga: hinni és szót fogadni, elvégezni a kirótt feladatot, majd hátul vagy elől összefonott kézzel várni a következőt. A tanító tovább adja, amivel megbízták, oly módon, ahogyan neki is közvetítették, s ha a dolog nem megy, nem saját képzettségének hiányosságaira gondol nem is a tananyag rossz beosztására, hanem rajta és az iskolarendszeren kívül álló tényezőkre. Elvégre ő azt csinálja, amit a nála okosabb állam rábízott: tanít. A gyerek meg nem tanul, az államot nem tiszteli, a későbbi karrier ígérete nem motiválja, gyakran szétszórt, akaratereje hiányzik, a család nem készítette fel az iskolára, az engedelmességre.
Nos, akár tanár, akár költő vagy köztársasági elnök valaki, tudnia kellene, hogy nem a rang teszi a mestert, sőt: nem is csak a tehetség, a pedagógiai véna. A szülői szeretethez hasonló pedagógiai érosz sem lehet több mint a munka feltétele. Meg kell tanulni a mesterséget. Ismernünk kellene az eszközöket, amelyekkel a hivatkozásként sokat emlegetett bipoláris folyamat másik, ellenálló pólusával szakmailag tudunk valamit kezdeni. Különben – fizetés ide vagy oda – a nevelésből csak idomítás marad, a tudás továbbadásából pedig „taní”. Ahhoz meg mindenki ért, nem kell hozzá pedagógusnak lenni.