Szolidaritás
Szolidaritás
Kivel legyen a szülő szolidáris? A napokban tűnt fel a közösségi oldalon ez a kérdés, a sok-sok, jobb híján napi hírré vergődött iskolai tanár-gyerek konfliktus egyikének kapcsán. Mondjuk a tanár üt meg egy tanulót, vagy egy tanuló rugdos meg egy tanárt. Mindkettő történhet szóban is, az jobban fáj.
A szülő állhat a tanár mellé azért, mert tudja: a társadalmi beilleszkedésre a család egyedül nem képes nevelni és tanítani a gyermeket, az iskolában pedig épp erre alkalmazzák a tanárt. Puszta tekintélytisztelet okán is helyeselhet a gyermekével szemben kritikus nevelőnek, vagy csak azért, mert így látta, így tanulta maga is gyermekkorában. Mindig a szülőnek, a nevelőnek, az idősebbnek, a felsőbbségnek van igaza. Superior stabat lupus. Az is rejtezhet a szülő bokrának mögötte, hogy a ráhatás lehetőségét, amivel maga már nem rendelkezik, azt – úgy véli – az iskola pótolni tudja.
Kezdő osztályfőnökként nem volt kialakult véleményem a szülői és tanári tekintély szükséges mértékéről. Úgy gondoltam, ha egyáltalán gondolkodtam róla, hogy az egyszerűen – van. Egykori munkahelyemen nem is emlékszem a szülői és az iskolai értékrend összeütközésére. Úgy vélem, a kettő nem állt messzire egymástól. Az állampárti időkben sem volt ez mindenütt így. Nemcsak iskolák és környezet, hanem iskolák és iskolák közti különbség is létezett, az állami egységesítő akarat ellenére is.
Azért kissé meglepődtem, amikor egy intézkedésemet ellenőrzőbe írt viszont üzenettel reagálta le az egyik szülő. Nem volt súlyos a dolog, csak váratlan, s persze kellemetlen. Jó tanuló, jól viselkedő ikerpár apjáról volt szó, aki elismert művész a városrész egyik büszkesége volt már akkor, az édesanya pedig japán tolmács, így szó szerint messzebbre jutott, mint az általam ismertek közül bárki a környéken.
Az osztály előtt – szerencsére – az üzenetre nem reagáltam. Abban biztos voltam, hogy ha a nekem szóló kifogás tartalma nem is, de ténye nem maradt titokban a gyerekek előtt. Hogy mennyire nem, az a következő szülői értekezleten derült ki.
Kovácsné asszony, aki anyai minőségben kért szót, nyíltan, bár tapintatosan, név nélkül helyre tette a tanárnak „üzengető” szülőt, a jelenlévők pedig helyeslőn vették ezt tudomásul. Először nem is értettem, miről beszél, utóbb sem szavaztattam meg a dolgot, csak ámulattal vettem tudomásul, hogy a soroksári értékrendben a tanár és az iskola tekintélye előbbre való nemcsak a gyerekénél, hanem az egyes szülőkénél is!
Nem a tanárt illető bírálatot ítélték el, hanem annak módját! Hiszen ugyanez az anyuka keresett fel egy ízben azzal, hogy szólnék a matektanár kollégának, ne járjon át a bögre csárdába délelőtt! Nem helyes! – Miért nem? – vetettem ellent – Az Ön férje is megihat munka után egy pohárkával, ugye. A tanár úrnak bizonyára nem volt már órája, amikor látták! – De volt még, megnéztük az órarendben! – szólt a verdikt, és ezt tudomásul vettem, mint az osztályáért felelős kolléga, de nem az igazgató! Mert nem árulkodtak, s nem nyilvánosan, nem szülői értekezleten hangzott el a figyelmeztetés!
Az üzengetésért bírált apuka – akárhogy is kerülgetem, ilyen minőségben kell említsem – hatodikban osztálykirándulásra jelentkezett velünk. Miért, miért nem, felajánlott egy vonzó szálláshelyet művészeti programmal, kirándulási és sportolási lehetőséggel, amelyet én ifjú kolléganőmmel, a lányoknak szinte idősebb társával együtt elfogadtam. Különjárati autóbusz nélkül Soroksárról tömegközlekedéssel és vonattal utaztunk előbb Nógrádverőcére, majd Zebegénybe, a Szőnyi István Emlékmúzeumba, ahol délelőtt és kora délután komolynak mondható játékos programjainkat maga a festőművész apa alakította, majd következett, immár „magunk között” a kötetlen játék, foci, és a hegymászás.
Estére kiderült, hogy a faházaink szomszédságában másik osztály is helyet kapott. Innen kissé távolabb, lejjebb egy téglaépületben leltük fel a vizes blokkot, s ott lehetett az a vendégszoba is, ahol a szomszédaink kísérői megszálltak. Nem láttuk őket. Mi odafent, a gyerekeink közvetlen közelében éjszakáztunk, de pihenni csak szerettünk volna. Az enyémeknél is zajlott valami kis csendes esti nyüzsi, de nem túl sokáig, a kifárasztás erről gondoskodott, no meg az iskolai és családi norma. Hanem a szomszédban! Amíg bele nem fáradtak… Lárma, veszekedés, futkosás egyik házból a másikba, az ágyakról nem is szólva! Felejthetetlen és fárasztó éjszaka szabadjára engedett kiskamaszoknak! Tanárnak, kísérőnek se híre, se hamva. Hogy is lehetett volna, amikor ők, de inkább „azok” hallótávolságon kívül pihentek.
Csak másnap reggel találkoztunk velük szemtől szembe. A vendéglőben éppen reggelizéshez helyezkedtünk el a kolléganőmmel két gyerek hívására egy asztalhoz, amikor benyomult a helyiségbe az esti szomszédság. A meglepetés akkor ért bennünket, amikor a két kísérő a legnagyobb természetességgel és pofátlansággal felállította a két gyereket az asztalunktól, s leült. Mintha kollégák, barátok lettünk volna a két rettenettel!
Akkor kellett volna mind a kettőt elküldeni a jó büdös fenébe!
Kerülöm a durvaságot, a modortalanságot, ha mégis megesik, akkor restellem nagyon. Ezúttal épp ellenkezőleg: máig nem bocsájtom meg magamnak, és nagyon szégyellem, hogy akár a pedagógus-kollegialitás, akár a nők iránt tisztelet gátolt benne, nem hagytam ott másodmagammal a két tanbanyát az asztalunknál! Nem az elküldött gyerekekkel, hanem velük maradtam – bár szótlanul és elutasítóan – szolidáris.