Vietnamban

„Vietnamban egy tv-operatőr felvett engem, amint éppen átkelek egy folyón, és a rádiómba beszélek s a döntő hiba az volt, hogy ezt nem igyekeztem (nem) tudtam) elkerülni. Aznap éppen előretolt megfigyelője voltam egy légi úton szállított gyalogsági századnak. Egyébként több mint két kilométerre állomásoztunk a legközelebbi falutól, ami a körülményekhez képest relatív biztonságot jelentett. Épp az ingemet mostam a folyóban, mikor egy operatőr le akart szállni a helikopterrel, hogy filmre vegye, mikor folyón átkelünk. Ragaszkodott hozzá, hogy a legmélyebb folyószakaszon keljünk át (ahol máskülönben soha nem kíséreltük meg) - és fegyvereinket tartsuk a fejünk fölé, hogy „jól nézzük ki". Mikor átértünk másik partra, megkért, tegyek úgy, mintha a rádiómba beszélnék. Megtettem. Ő meg elment. A filmezés valójában hidegen hagyott, mégis izgatott voltam, hogy szüleim nem éppen mindennapos „biztonságban” fognak látni engem. Mindenesetre gyorsan levelet írtam nekik - ecsetelve az ártatlan jelenetet – hogy a filmet aggodalom nélkül kell nézniük. Anyám azonnal több tv-készüléket bérelt, hogy a híreket nappali szobában, a konyhában, a dolgozóban vagy a hálóban is nézhesse. Három hét után - napi tizennyolc órai tv-nézéssel - anyám úgy látott viszont engem, amint éppen tüzérséget hívok a rádióadómmal egy falu ellen, miközben égő nők és gyereke rohannak ki rémülten és sebesülten a lángoló fűkunyhókból. Ez az, amit felderítőként soha-soha nem tettem. Nyilván egy másik filmet vágtak hozzá, hogy az ártatlan rádiós jelenetet még "reálisabbá" és hatásosabbá tegyék a hazai nézők számára.

Hazatértem után szüleim attól féltek, hogy beszélgetésünk során hasonló borzalmas történeteket idézek fel; s felejteni akarva az egész lidércnyomást, megtiltották, hogy beszéljek, s felzaklassam őket pusztán azzal is, hogy Vietnamot szóba hozom.

Sajnálom, hogy családom nem látta azokat a helikoptereket, amelyekkel éppen a mi csapattestünk mentett ki ártatlan nőket és gyermekeket az észak-vietnami csapatok által megszállt falvakból. S hogy azt sem láthatják, mikor ezek az ártatlan nők és gyermekek megölik az őket kimentő bátor pilótákat és a legénységet... Furcsa. Míg előretolt megfigyelőként hat gyalogos századnak teljesítettem szolgálatot - csak egyetlen filmest láttam. Amíg filmezett, biztonságban voltam - majd szüleim előtt veszélyes gyermekgyilkosként tálaltattam fel. A legkevesebb, amit mondhatok, hogy okádni tudnék, amikor Walter Cronkite azt írja: „Hát igen, így van ez."

Számos egyéni találkozás győzött meg, hogy az emberek nem akarják elhinni a látszólag nem mindennapit, vagyis azokat a „jobb” élményeimet, melyeket keserűen és elérzékenyedve fölidézek. San Franciscóban a hazaérkezésemkor jól öltözött idősebb nők ütöttek és átkoztak a reptéren – mint gyermekgyilkost. Egy harvardi professzor az ellenség levágott füleiről faggatott. Mondale alelnök bátyja - az amerikai civilizáció professzora a George Washington egyetemen - egy nap szardonikus mosollyal azt kérdezte tőlem: nem érzem-e bűnösnek magamat egy erkölcstelen háborúban való részvételért.

Az ilyen arcátlan hazugságokat, szándékos és durva vádakat, kérdéseket nehezebb volt elviselni, mint bármilyen vietnami élményt. Mert én soha azelőtt, sem utána nem láttam még több áldozathozatalt az életért – mint Vietnamban. A polgári lakosság otthon nem egyszer könyörtelenebb volt, mint bármely katona, akit Vietnamban láttam.”

Mészöly Miklós: Az ember, akit megölt. (rendhagyó szövegközlés rendhagyó megjegyzésekkel) Budapest, 1998, Pont Kiadó, 19-21.

Vajon a médium a hibás? Miért azt közvetíti, amit? A kormány megrendelésére? Vagy a rothadó, halódó, élősködő imperializmus üzleti érdekei szerint? Vagy esetleg másutt van a megfejtés? Kik a könyörtelenek? Az embertelenek?