Ha egy szónok a Tisztelt Miniszterelnök úrhoz intézi szavait, a megszólítás épp úgy nem jelent semmit, mint a blogoldalon megjelenő nagyjából 523. neki címzett nyílt levél formulája. A pozíciónak szól, nem a személynek.

Ha egy szónok a Tisztelt Miniszterelnök úrhoz intézi szavait, a megszólítás épp úgy nem jelent semmit, mint a blogoldalon megjelenő nagyjából 523. neki címzett nyílt levél formulája. A pozíciónak szól, nem a személynek.

Reformátusnak kereszteltek, és bár felmenőim sem voltak templomosok, legtöbbjüket az eklézsia sírkertjében szoktam időnként meglátogatni. Tudom, hogy amit ott találok, ahhoz nekik kevés közük van, mégis végzem a szimbolikus cselekedeteket. Úgy vélem, így van rendjén.

A sírgondozás azonban gyorsvonati elérhetőséggel nem megy. A közelben élő másik leszármazott lemondott róla, más ági rokont pedig sem megkérni, sem megfizetni nem szeretnék ezért. Hogyan is kérhetném rajta számon, ha esetleg nem végzi el évente kétszer-háromszor a vállalt munkát?

A munkanélküliség, vagy inkább a jövedelem nélküliség mifelénk nem volt akkora, hogy valaki lehajolt volna évi pár ezer forintért. A temetkezési ügyekkel foglalkozó cég a felíratok újrafestésén kívül nem vállalt semmit. Maradt Balogh úr, a kapa-kasza kerülő művész, aki nemcsak telefonon állt rendelkezésemre kiadósan, főleg a kocsmahivatalból, de szemtől szembe is mestere volt az elhárításnak. – Ne is tessék kimenni a Keleti temetőbe, áll ott a víz! Ilyenkor nem lehet megközelíteni a sírokat. Nincs az az Isten! – És nincs az a pénz – gondoltam – amit zsebre nem tettél a semmiért, egykomám! Hiszen az enyéim közelében a sírok körös-körül gondozottak, a belvíz csak nálunk gátolta hetekig az egy-két órás munkát.

Levelet írtam az akkor még nem ismert Lőrincz Gáspár tiszteletes úrnak, aki kérésemre nemcsak sírgondozót kerített – annak meg jövedelmet -, de nem volt rest néhány szíves mondattal kapcsolatunkat személyesebbé tenni. Megemlítette, hogy egykoron a hozzám közeli, Schulek Frigyes építette remekmívű Kakasos templomban szolgált. Pár évre rá ezt a szeretetre méltó embert is az őskertbe szólította a sorsa, oda, ahol ettől kezdve az enyéim sírja ismét gazosodni kezdett. Mit tehettem? A tiszteletes úr utódjához fordultam, előbb levélben, majd válasz nem érkezvén – személyesen.

Nagytiszteletű uram – javították tapintatosan a megszólítást az utód mellett szolgálók – bejelentés és tolmács kérése nélkül volt kénytelen gondjaimat meghallgatni. Nem kis büszkeséggel említette, hogy ezeknél magasztosabb tervek                    foglalkoztatják: a templomon tetőcsere, továbbá az új toronysisak. Együtt érzőn bólogattam, emlékezvén szülővárosomban töltött gyerekkoromra: ilyesmire mifelénk nem nagyon nyílt meg a bugyelláris. Én is csak kicsinyég nyitottam volna az enyémet, de a korrumpáló szándék látszatát elkerülendő meg akartam várni, amíg az én csekély gondom megoldódik. Nehogy úgy nézzen ki, hogy az egyházközség első embere nem keresztényi szeretetből, hanem Isten és a saját dicsőségére adott hozzájárulásom ellentételezésére segít nekem, az ismeretlen, messziről jött embernek.

Nem részletezem: sikerült! A templom új fedést, a torony sisakot kapott.

Később egy ízben – ehhez kora hajnalban kellett otthonról indulnom – a lelkészi hivatal nyitásakor egy ott dolgozó hölgytől anyakönyvi adatok után érdeklődtem. A tekintélyes férfiú ugyanis e tárgyat illetően sem válaszolt e-mailjeimre. Bizonyára a nagy tiszteletűség gátolta benne. Másra nem is gondolhattam. Ráláttam a parókia tornácára, ahol a megközelíthetetlen ember némi ébredés utáni nyújtózkodás befejeztével felszegett állal tekintgetett körbe. Segítőkész munkatársa pillantásomat követve tippet adott. A nagytiszteletűhöz azonban nincsen semmi kedvem, míg nyomorult vagyok. Egy senki.

Siettem a temetőbe, ahol várt a feladat. Szabadságomban állt a kötelességteljesítés tisztességének eleget tenni. Miként a tisztelt miniszterelnöknek, a tiszteletes úrnak és a nagytiszteletűnek is. Ez a protestáns etika. És az én olvasatom.