Köszöntés Kálnának

Mottó: „S míg úrfajtánk egymást s a népet falta,

Tunya álmainkat jég verte

S még a Templomot se építettük föl.”

Ady Endre: A szétszóródás előtt

Az ember hajlamos a szimbolikus, jelzőszerű neveket (amelyek maguk is szimbólumok), mint a normát elváró tisztelendőt és a már elismert tiszteletest komolyan venni. Ez a rendeltetésük, mert visszahatnak a viselőikre és a használóikra. De nem mindig. Érdekesebb a fordítottja. 1980-ban a zebegényi templomban lepődtem meg azon, hogy az épületet csendesen, kőműves módjára javítgató ember maga a plébános. A hétköznapi munka végzése avatta a szememben tisztelendővé a felszentelt papot.

Golding regényében Isten embere nem éri be egyszerű toldozgatásokkal. Tornyot épít minden áron, ha törik, ha szakad. És inkább törik, és rászakad minden átok, amelytől villámhárítóként, menedékként a templom és a tornya, valamint a pap a közösséget védeni lett volna hívatott. A legismertebb, aki a főszereplő Jocelin dékánnal ellentétben pozitív példát mutatott fel az ember és az általa képviselt magasztos cél viszonyáról – maga a regény fordítója. Göncz Árpád, a Magyar Köztársaság elnöke, aki „a Vár magasán is”[1] mindannyiunk Árpi bácsija maradt.

Azé az ifjú családapáé is, aki néhány évvel ezelőtt autóbusznyi csoporttal érkezett Szegedre. Szlovákiából jöttek, az akkor még ritka GPS-szel, és az ottani kirándulóbuszokra jellemzően mikrofon és hangszórók nélkül. Ez az idegenvezető gondja! Az is, hogy az igen vegyes korösszetétel dacára is befogadható információmennyiséget és minőséget, élményt nyújtson. Családok kirándulása volt ez, amelyet a sportosan öltözött, az autóbuszról bermuda nadrágban és gumipapucsban lecsattogó férfi vezetett. A tiszteletes úr.

Felesége a szlovák-magyar nyelvhatáron fekvő, Lévához közeli Nagykálna reformátusainak lelkésze, Szathmáry Zsuzsanna tiszteletes asszony.

Annak ellenére, hogy mint mindig, a következő kirándulásunkon is végigdolgoztam a szerződött időt, sikerült ezt-azt megtudnom a kálnai emberekről. Elhatározták, hogy templomot építenek - a romból épet. A csendes közlés mögött rejlett az emberi, a lelkészi és a nemzeti büszkeség. Hiszen az államhatártól északra élő, alig háromszáz főnyi, ott is fogyatkozó magyarság egyik felekezetének hatalmas vállalkozása volt az övék. Megtartani a templomot s az iskolát!

Tóth Zoltán barátom pirosi, tehát Újvidék mellől való. Annak idején hazája fővárosában, Pozsonyban tudta meg, hogy a jugoszláv háború a Dunába veszejtette szülőföldje gyönyörű hídjait. 2006 augusztus huszadikán pedig ugyancsak hazájában, a pesti Duna-parton érte kisfiaival a kormánybuktatásra használt nemzeti vihar.

Ki merné számon kérni rajta, hogy vajon magyar emberként, vagy pártjelvényként tűzi-e mellére a kokárdát? Ki meri feltételezni róla, hogy csak a politikai üzlet révén, gyorsított eljárásban lett magyar? Ki tudna másként tekinteni reá és a kálnai reformátusokra, mint ahogyan nemzet- és templomépítőknek dukál?!

November 30-án délután 15 órakor szentelik fel az újjáépített kálnai templomot. Az építés a Teremtő művének folytatása, emberhez méltó cselekedet. Hosszú évekig kitartó hitből merítettek hozzá  erőt!

Mellveregetéshez, zászlólengetéshez manapság elég a számító önérdek. Én azokat becsülöm, akik építenek, s nem zászlós cirkuszi produkcióikkal ássák mind mélyebbre és mélyebbre a magyar és magyar közötti árkot. Azokat becsülöm, akik gyarapítják a közösséget. Hitük szerint: Soli Deo gloria!

Tiszteletes Asszony, Tiszteletes Úr! Meghatottság fogott el, amikor nagyszerű tervük megvalósulásáról hírt kaptam. A templomavatóra történt meghívásuknál megtisztelőbb gesztust nem tudok elképzelni. Boldog vagyok, hogy részese lehetek örömüknek!

[1] Sólyom László határozta így meg a maga helyét.