kezdem "szerényen" 1982-es publicisztikám címével,
kezdem "szerényen" 1982-es publicisztikám címével,
holott igazán a következő, szintén közölt cikkemre érkezett meghívás töltött el büszkeséggel. Győri György, a Köznevelés rovatvezetője invitált a szerkesztőségbe.
A Köznevelést a tanárképző főiskolán 1969-ben Zozó hozta szóba Hargittai Rita pedagógus szüleiről hallván, biztos lévén benne, hogy járatják a lapot. Akkoriban talán 3, 1982-ben 6 forintért újságosoknál volt kapható. Későbbi, viszonylag nagy iskolámba is járattak vagy öt példányt belőle. Ha írtam bele, egy-kettőre eltünt mind az öt. Igen, ez volt a Köznevelés – akkor. A pedagógus társadalom országosan olvasott fóruma.
Győri Györggyel először a Vörösmarty téri „Elizélt palotában" találkoztunk, ahová – bár korábban más szerkesztőségekben is megfordultam – megilletődve kopogtam be. A nyomtatott betű kisiskolás koromtól világnyi élményhez juttatott, ezért egy-egy grádiccsal feljebb éreztem magam, ha a könyv, az újság világába érkeztem, legyen az könyvesbolt, könyvtár, vagy szerkesztőség. A megjelenés kitüntetéssel ért fel.
Kezdetben elmarasztalást kaptam, hiszen Őrsy Károly barátom nevén és címéről publikáltam. A lapnál csupán egyetlen szerző használt beszélő álnevet, Újvári Mártont, tudtommal akkor, ha az adott számban eredeti nevén szerepelt már egy vagy két cikke. Engem nem fenyegetett a túltermelési válság, pedig Győri György biztatott, hogy saját nevemmel küldhetek az ötödik és az utolsó oldalra azt, amit jónak látok. Ezzel a terjedelem és a műfaj – alighanem tárca – keretei között olyan licenciát kaptam, amely igazság szerint majd’ szétvetette a mellényemet. Azonban nem lévén Muhammad Ali, s remélem, Csíta sem, a mellveregetést mind mostanáig kihagytam. Kihagytam a felajánlott rendszeres publikálás lehetőségét is, amit így utólag azért érdemes felidézni, mert a pályát váltott, tanárból sikeres írástudóvá lett emberek iránti természetes irigységemet a helyén tudom kezelni.
Győri Györggyel a továbbiakban is tartottuk a kapcsolatot. Arra figyelmeztetett, amire feltétlenül kellett. Egy-két flekkes írás ne szóljon négy-öt dologról, nem kell a téma minden ága-bogára kitérni. Helytelenítené az itteni semmitmondó címadást: ugyan kit érdekel, hogy a szerző mit szeret és mit nem. A blikkfangos befejezést, amelyet közönségesnek éreztem és tudatosan mellőztem, visszahelyezte a jogaiba, talán ezért lett sikeres itt a nolblogon is egy eredetileg a Pedagógusok Lapjában megjelent írásom. Mellénk állt Vészjelek a végekről című cikkében akkor, amikor az iskolánkban az igazgatónk gyerekpártisága a tanárok szekírozásában merült ki. Őrzöm lelkesült levelét, amelyben lendületes kézírásával az 1988. március 15-i tüntetésről adott hírt: Demokráciát! Demokráciát!
Akkortájt amikor egyéni életem válságosra fordult, atyai barátként hívott meg Szent István körúti lakásukba. Gyönyörű grafikákat láttam, apafiai egyikének műveit, találkozhattam feleségével, meghallgathattam élettörténetük egy-egy részletét. Meghurcolt zsidó árvából lett családteremtő – írta róla a 168 órában Székely Ilona. A halál torkából 1945-ben szabadulva alkottak gyönyörű családot, amelyet az enyém romjain őszintén csodáltam. Gyermekeimtől megfosztva olvastam tőle a példázatot az apa-fiú kapcsolatról, a nemzedékek egymásba fonódó, reménytelenségben is reményt adó láncolatáról – amely a személyes léptéknél magasabbra mutat. Ezt választottam textusként azon egyetlen alkalommal, amikor a rendszerváltás okozta zűrzavarban munkahelyem ünnepi szónoka lehettem.
Ahogy a minapi 90. születésnapi méltatásában Kőszeg Ferenc soraiból, abban Csoóri idézett szavaiból is kiderült: Győri György tárgyilagos, hiteles, egyenes ember. Jó tudni ilyen emberekről. Jó eltanulni tőlük, amit lehet. A humánumot. A gesztust, amellyel fiatalabb kolléganőjének bemutatott, érzékeltetve, hogy Gyarmati Szabó Éva nem akárki! Vagy a napközis nevelő felvállalt, rábízottak iránti gondoskodó szeretetét. És azt, ahogyan a most második kiadásban megjelent könyvét 2001. június 10-én dedikálta: kollégámnak és barátomnak, emlékül… Mindhárom szavát szívemben őrzöm.
