A gúnyolódás én vagyok!

A gúnyolódás én vagyok!

Textus: „Megérte? … a szabadelvűségre hivatkozva a mohamedánok is "kaptak" vitriolos írásaikból, karikatúráikból. Utóbbiak most "adtak"... Megérte?” (purim)

Egyelőre tegyük félre a kérdésre a választ, sőt: a válaszokat, hiszen mi Európában nem szoktuk eggyel beérni. Induljunk ki abból, merre hány méter Európa.

Az új évezred elején, amikor nem Godóra, hanem a lassan, de megbízhatóan közeledő uniós tagságra és az euróra vártunk, az Ópusztaszeri Nemzeti Történeti Emlékparkban egy vendég hazafiúi öntudattal közölte velem vélekedését:

– De hát mi Európában vagyunk! – s ebben tökéletesen igaza volt. A földrajzi Európa az Urálig tart. Rögtön feleltem is, hogy akkor Moszkva is. Földrajzilag. De a politikai Európába történő felvétel kritériuma nem a rögvalóság, hanem a közös kulturális-ideológiai örökség, az erkölcsi értékrend volt és maradt.

A mi európai világunkra azóta tekintünk a Mediterráneumtól és a közeli kelettől elkülönült, attól különböző világrészként, mióta a Dél fölött a görög antikvitásból kölcsönvett jelkép, a félhold ragyogott fel. Az iszlám világát a kalifátus hitbéli és evilági univerzális főhatalma uralta, melynek eszméje utódaiban máig él. Keleten vele szemben ezer évig kitartott a görög és keresztény Római Birodalom. Bizánc a cezaropapizmus világa lett, az állam és az egyház együttműködése az államrezon részévé vált, örökségében is - például orosz földön - az ebből következő pozitív és negatív következményekkel együtt.

A széthullott nyugati birodalomrészben is történtek ilyesmire kísérletek: a császárok címe a hatalmuk egész világra kiterjedő univerzalitását fejezte ki, s helyezte őket a királyok fölé. Róma püspökének is megnőtt az ambíciója, hiszen neki – konstantinápolyi kollégájával szemben nem egy erős, hanem többször is széthullott és összeállt császársággal szemben kellett és lehetett függetlenségét megőriznie. Úgy ezer évvel ezelőtti rövid felvillanástól (amely a magyar királyság megszületésében is szerepet játszott) eltekintve Nyugaton a második évezredben a világi és az egyházi hatalom egymás mellett, de elkülönülve dominált. Az emberek az elsőt tudomásul vették, a másodikban hittek. Kiélezett helyzetekben az egyház a világi hatalom ellen fordult, mert ez benne volt a pakliban, a Nyugat így működött, sohasem ellensúly nélkül, sohasem monolitikus hatalom alatt. Ha tetszik: mindig fékkel és ellensúllyal!

A hit, a hozzá kapcsolódó erkölcsi tanítással együtt a kereszténység mindkét nagy ágazatában a legfontosabb volt. A homouszion-homoiuszion vitáját Az Ember tragédiájából ismerhetjük, a gugli is tud róla. A niceai/nikajai hitvallás vitájában maga a pogány császár döntött. De mivel a császári hatalom Nyugaton hosszú időkre eltűnt, az ottani egyház maga hozott döntést a saját dogmáiról. (A Szent Szellem működését itt mellőzzük.) Nem érték be vele, hogy az egyik vagy másik tudós ezt, vagy azt állította az üdvösségről, vagy arról, hogy hány táncoló angyal fér el egy tű hegyén, hanem megvitatták. Nyugaton a gondolkodás, az elemzés, a következtetés nem halt meg, hanem az egyház berkeiben kibontakozott, fejődésnek indult.

Amit ma a zsarnokság és a népfelség viszonyáról, az emberi jogokról, a szólásszabadságról tudunk, mindezek magjáról-gyökeréről a nyugati, ha tetszik: a katolikus egyházi iskolákban, egyetemeken vitatkoztak már a XII. században. Az iszlám világ főiskoláiról ilyen adatunk nincsen, mást vizsgáltak másról vitáztak, bár az ókori tudomány egyes elemeit megőrizték. Ortodox keresztény egyetemek nem léteztek.

Nyugaton, a katolikus egyház által uralt világban született meg a humanizmus és a reneszánsz. Az ember fontossá válása az evilági életben, a pogány antikvitás feloldása az egyházi átok alól. Az iszlám és az ortodoxia nem ismeri ezt a felszabadulást.

Több egyházi és hittudományi reformkísérlet után életre kelt a reformáció. Az egyéni felelősségvállas eszméjét emelem ki: amely ab ovo az egyes ember szabadságát feltételezi. „Itt állok én, mert másként nem tehetek!” – mondja Luther. Ha elégettek, mint Huszt, akkor is! A keresztyén ember szabad! Pápával és királlyal, pártfőtitkárral és ulémákkal, ayatollahokkal szemben is az! Ő a soha meg nem ismétlődő, mindenki mástól különböző személyiség, ez adja méltóságát, szabadságát és felelősségét.

A felvilágosodás eszméi csakis nyugat-európai szellemi közegben, az itteni megosztott, széthúzó, gyakran válságos hatalmi viszonyok között jelenhettek meg. Igen, léteznek egyéni érdekek, pártérdekek, állami és nemzeti érdekek és vélemények, ez mind a gondolkodó és vitatkozó, érvényesülésre és boldogságra törekvő egyén produktuma. Egy valami kétségbevonhatatlanná vált: a velünk született általános emberi jogok létezése, kerete, normája. Ezeket nem a király, a kalifa, nem a Párt vagy a nemzet adományozza, nem kell és nem lehet kiérdemelni. Ember voltunkhoz tartozik.

Akár az 1776-os amerikai, akár az 1948-as ENSZ szövegből idézünk: ez Európa normája. A hozzá tartozás ismérve. Pató Pál uraimék persze – kevéssel az européer kalapos király uralkodása után – a Marsíliai éneket még a nemesi szabadság indulójaként értelmezték a megyegyűlésben. Mit nekik Bécs! Felvilágosodás! Európa! De tegyük ezt félre!

Idézzük a franciák szövegét (1789. augusztus 26.)
I. Minden ember szabadnak és jogokban egyenlőnek születik és marad; a társadalmi különbségek csakis a közösség szempontjából való hasznosságon alapulnak.
II. Minden politikai társulás célja az ember természetes és elévülhetetlen jogainak megőrzése. E jogok: a szabadság, a tulajdon, a biztonság s az elnyomással szemben való ellenállás.
XI. A gondolatok és vélemények szabad közlése az embernek egyik legértékesebb joga; ennélfogva minden polgár szabadon szólhat, írhat s nyomtathat ki bármit, felelősséggel tartozván viszont e szabadsággal való visszaélésért a törvény által meghatározott esetekben.

A törvény pedig mindenkire vonatkozik. Igaz hittől és szentelt víztől mentesen!

Mindezen eredményért keservesen megharcolt, megszenvedett Európa! Volt innen induló keresztes háború, véres eretneküldözés, kísérlet az ésszerű rend, vagy a kizsákmányolás mentes földi mennyország evilági megvalósítására. Kifizettük a tandíjat, a liberális európaiság árát!

A temetőben válság nincs, mindig rend van, tökéletes és végleges az összhang. A másik két eszmei központ félezer vagy akár ezer évvel korábban bezárta a szemét, a fülét, nem reagál a megújuló világra új válaszokkal, mindkettő tökéletes. Talán csak egy kalifa hiányzik a minden bajt megoldó szent háborúhoz – az ebola ellen, a fellazítás ellen, a vasárnapi istentelenkedés ellen. Olyan szép, annyira örök, miért ne hinnének benne az elkötelezett fanatikusok, Isten emberei. Sem tanulni, sem tapasztalni nem kell hozzá.

Az iszlámnak és a keleti kereszténységnek nincsenek Morus Tamásai, Leonardói, Kálvinjai. Abban azonban biztos vagyok, hogy bennünket, európaiakat a minket megosztó vallási, filozófiai, erkölcsi véleménykülönbségek sokkal jobban egymáshoz kötnek, a közös európai eszményekhez kötnek, mint amennyire elválasztanak egymástól.

Ki nem állhatom a nézeteim langyos vizét alólam kiborító provokátorokat, nem szeretem, ha valakik új divatot erőszakolnak rám. A vén Európa vagyok. Éppen ezért a büdös életben nem leszek fél-ázsiai, sem igazhívő bolsevik, muzulmán vagy náci, és sohasem teszem mérlegre, hogy megérte-e géppisztolyokkal érvelni a gúnyolódással szemben! Mert a gúnyolódás én magam vagyok!