Mel Gibson A passió című filmjének történelmi "hitelességéről"
Hangulat, öltözék és nyelv az ókori Palesztinában
Mel Gibson A passió című filmjének történelmi "hitelességéről" folyik a vita. A film - egyébként elismerésre méltó - törekvése a nyelvi eredetiségre a valóságosság érzetét keltheti - különösen az egyik nyelvet sem ismerő laikus néző számára. Kritikus szemmel nézve azonban a film távolról sem nyújt hiteles képet a római fennhatóság alatt álló zsidó államról, annak lakosairól, tömegeinek hangulatáról, de még nyelvhasználatáról, öltözékéről sem. [...]
A zsidó Jézus és a kikeresztelkedett zsidó
A film ábrázolása alapján a néző figyelmét könnyen elkerülheti, hogy a történetben bemutatott "pozitív" és "negatív" szereplők - Pilátust és katonáit kivéve - egyaránt zsidók. Míg a történet "negatív" szereplőit a film jellegzetes zsidó öltözetben, negatív zsidó sztereotípiákkal ábrázolja, Jézus és tanítványai, a "pozitív" zsidó szereplők sokkal kevésbé "zsidós" arculatot (és öltözéket) kaptak. A keresztény kultúrában a középkortól kezdve elhallgatták, szinte tabuként kezelték Jézus zsidó mivoltát és tanításainak zsidó gyökereit. Érdemes újra és újra hangsúlyozni, hogy Jézus zsidónak született, zsidóként élt, és még az ő elveit el nem fogadó környezet is zsidóként tekintett rá mind életében, mind halálában. A háláchá, a zsidó jog szerint zsidónak számít az, aki zsidó anyától született, vagy aki a zsidó jog előírásainak megfelelően betért a zsidóságba. Téves nézet az, hogy ez a törvény a középkor keresztes háborúira és az akkor a pogromok során tömegesen megerőszakolt zsidó nők leszármazottainak kérdéses helyzetére vezethető vissza. Ez az alapvető törvény nem innen ered, hiszen ezt a Talmud a Biblia szövegéből vezeti le. A Biblia azt írja: "Ne házasodjál velük [idegen népekkel] össze, leányaidat ne add fiainak, és leányait ne vedd el fiaidnak, mert eltéríti [hímnemben!] Tőlem fiaidat, hogy idegen isteneket szolgáljanak...". A Talmud arra következtet, hogy ez csakis a nem zsidó férjre vonatkozhat, aki eltéríti "fiad", azaz zsidó unokád szívét. A Talmud összefoglalja: "az az unokád, aki lányodtól születik, fiadnak neveztetik [vagyis zsidó]", ezért aggódunk, hogy a nem zsidó apa eltéríti. "Az az unokád viszont, aki [fiadtól és egy] nem zsidó nőtől születik, nem neveztetik fiadnak a tórai versben" - vele kapcsolatban meg sincs említve, hogy eltérítik nem zsidó rokonai, hiszen ő eleve nem zsidó. Ez a meghatározás olyannyira mérvadó a zsidó jogban, hogy az, aki zsidó anyától született (vagy szabályosan betért), akkor is zsidónak számít, ha a Tóra minden szabályát megszegte, sőt még akkor is, ha kitért a zsidó vallásból. Még a kitért zsidónak sem kell "betérnie" a zsidó vallásba, ha vissza kíván térni ősei hitéhez. [...] A fentiek alapján egyértelmű, hogy nemcsak Jézus és tanítványai tartották magukat zsidónak, hanem az őket körülvevő környezet, sőt még az őket esetlegesen bíráló rabbitanács is.
Az ókori zsidók öltözéke
A filmben viselt öltözékek korhűsége szintén kérdéses. A Kajafás főpapon és a rabbitanács többi tagjának fején látható tálit (ma ezt használják imalepelként) akkoriban távolról sem így nézett ki, és nem így hordták. "És szólt az Örökkévaló Mózeshez, mondván: Szólj Izrael fiaihoz és mondd nekik, hogy készítsenek maguknak rojtot ruháik szögleteire nemzedékeiken át [...], hogy nézzétek azt és emlékezzetek az Örökkévaló minden parancsolatára" - írja a Biblia (4Mózes 15:37.). A Talmud (Mönáchot 41a.) kifejti, hogy ez a parancsolat nem egy rituális ruhadarab viselésére kötelez, hanem arra, hogy az akkoriban viselt tógaszerű öltözék ("négyszögletes lepel") négy sarkára kössék az emlékeztető rojtokat. A talmudi időkben még nem hordtak bricseszt (braccae), hanem csak ilyen lepelruhát. Csak jóval később, amikor az általános viselet megváltozott, és már nem lepelszerű öltözékeket viseltek, vált a tálit - a négyszögletű ruha - imasállá, a reggeli fohász rituális kellékévé. Feltételezhető tehát egyrészt, hogy az ókori tálitot nemcsak a zsidó vezetők, rabbik, papok viselték, hanem ez volt az általános viselet, amit minden bizonnyal a köznép és maga Jézus is hordott; másrészt, hogy a rojtos, négyszögletes leplet nem szent tárgyként, kis imasálként a fejükön viselték az emberek, harmadrészt, hogy a tálitot éjszaka valószínűleg nem hordták - ahogy ez a filmben tévesen látható -, hiszen "az éjszaka nem a szemléltető rojtok ideje" (Talmud, Mönáchot. 43a. Maimonidész, A szeretet könyve, A cicit szabályai 3:7.).
A könyv népének nyelve
Zsidó szemszögből a filmnek talán egyetlen igazi, eredetiségre való törekvése az arámi nyelv "rekonstrukciója". Csakugyan érdekes kérdés, hogy valójában milyen nyelven beszélt a jézusi időkben a zsidó nép. Sokak számára a film kapcsán teljes meglepetés volt, hogy az ókori Izraelben nem héberül beszéltek. A Bibliából (2Királyok 18:26.) tudjuk, hogy az első jeruzsálemi szentély lerombolásáig (Kr. e. 423) a zsidó nép csak héberül beszélt. A Biblia azt is feljegyzi (Nechemjá 13:23-24.), hogy a babilóniai fogságból hazatérő (Kr. e. 371) zsidó nép már nem a hébert használta: "És gyermekeik fele részében asdódi nyelven beszélnek, s nem is tudnak zsidóul beszélni...". Ezzel magyarázza Maimonidész (A szeretet könyve, Az ima szabályai 1:4.), hogy a Nagy Gyülekezet tagjai ebben az időben összeállították a ma is használatos héber nyelvű imakönyvet. Azért tették ezt, hogy a könyv népe képes legyen a szent nyelven fohászkodni. Az arámi a fent említett időktől kezdve a zsidó nép nyelve volt, és bizonyos szempontból az maradt a mai napig is. Az ugyancsak erre az időre tehető Tárgum Onkelosz, vagyis Onkelosz-féle fordítás Mózes öt könyve teljes szövegének arámi nyelvű fordítását és kommentárját tartalmazza. A Tárgum szövege a mai napig is szinte minden tanult vallásos zsidó számára ismert, hiszen a talmudi rendelkezésnek megfelelően (Bráchot 8a. Sulchán Áruch, Orách Chájim 285:1.) a heti szidrát (a Mózes öt könyvéből az adott hétre kijelölt heti szakaszt) ma is előírás arámi nyelven átismételni. De nem ez az egyetlen ma is használatos arámi nyelvű szöveg. A Talmud nyelvezetében nagyon sok az arámi elem. A ma is használt imakönyvben a Kádis szövege (a Kádis többek között a gyászolók imája is) majdnem teljes egészében arámi nyelvű; és arámiul íródott a Peszáchi Hágádá egy része (Hé láchmá és Chád gádjá - Egy gödölye története), de még a Kabbala alapműve, a Zohár is. Így tehát az arámi nyelv hagyományos zsidó körökben ma sem ismeretlen. Elképzelhetetlen például olyan ortodox rabbi, jesiva-növendék vagy akár tanultabb zsidó, aki ne ismerné az arámi nyelvet. Az azonban már kérdéses, hogy milyen is volt a héber nyelv és a héber betűkkel írott arámi nyelv kiejtése abban az időben. A héber nyelv kiejtése ugyanis, akárcsak minden más nyelvé, az évszázadok során igencsak megváltozott. Ma négy főbb héber "tájszólás" ismeretes: az askenázi (európai), a szefárd (észak-afrikai), a jemeni és a modern Izraelben használatos (mely a szefárd egy leegyszerűsített változata). A filmben használt héber és arámi kiejtés hangzása idegennek hangzik mind a négytől.
A halálos ítélet hangulata
A Tóra törvényei szerint élő zsidóktól teljességgel idegen az a halálra ítélt kivégzését őrjöngve követelő tömeghangulat, amit a film bemutat. Minden - a Bibliában kicsit is járatos - ember számára ismeretes, hogy bizonyos vétkekért az Isteni Tan halálbüntetést szab ki. Ilyen például a gyilkosság (2Mózes 21:12. 4Mózes 35:16-18. Talmud, Szánhedrin 76b.), a bálványimádás (3Mózes 20:2-5., Talmud, uo. 53a.) stb. Azt azonban kevesebben tudják, hogy a gyakorlatban a halálbüntetés egyáltalán nem volt gyakori. A 2. században íródottMisna-kódex (Talmud, Mákot 7a.) történelmi megállapítása szerint a halálos ítélet olyan ritka volt, hogy hét - más vélemények szerint hetven! - év alatt legfeljebb egyszer fordult elő. Ez azért lehetett így, mert szinte kizárt volt a halálbüntetés meghozatalához szükséges összes zsidó jogi feltétel teljesülése. Halálbüntetés kiszabásához ugyanis szükség volt legalább két szemtanúra (5Mózes 17:6.), akik egyszerre látták a bűncselekményt, akik előzőleg figyelmeztették az elkövetőt tettének súlyára (Talmud, Szánhedrin 40a. Lásd uo.40b-41a. a bibliai forrásokat. Maimonidész, A Bírák könyve, A Szánhedrin és a büntetőjog szabályai 12:1.), úgy, hogy az elkövető erre nekik érthető felelettel válaszolt is (Talmud, uo. 40b. Maimonidész uo. 12:2.). Amikor egy halálbüntetést a zsidó bíróság mégis meghozott, akkor azt a bíráknak magukba szállva, szomorúan, a kivégzés napján szinte böjtölve kellett megtenniük (Talmud, uo. 40a., Maimonidész uo. 12:3.). Hiszen "Isten sír [...] még a vétkesek kiontott vére után is" (Talmud, uo. 46a.). Nehéz tehát elképzelni, hogy az ilyen értékrend szerint élő zsidó társadalom a filmben bemutatott hangulattal reagált volna egy ember halálra ítélése esetén. Összefoglalva, autentikus zsidó források ismeretében azt kell mondanunk, hogy a film azokban az eszközeiben, amelyekkel a történelmi hűség hatását akarja kelteni, egyáltalán nem tekinthető autentikusnak.
OBERLANDER BÁRUCH - KÖVES SLOMÓ: Torzított hitelesség
http://www.historia.hu/archivum/2004/0405koves.htm
A frissen látott filmből - tíz évvel ezelőtt - a fentieknél jóval több előítéletességet tudtam felsorolni. Ennek oka, hogy a szerzők visszafogottan, csupán a maguk által kijelölt részletek tudományos vizsgálatára hagyatkoztak. Engedélyükkel teszem itt közzé cikküket, abban bízva, hogy a blogviták után is lesz, aki új ismerethez jut általa.
