Chapeau!

Chapeau!

1000 szó franciául nem kevés. Némely anyanyelvi beszélő ennyiből egész életében kijön. A magyar szókincsem passzív állománya 1957-ben – könyvtárlátogató lévén – ennél nagyobb lehetett. De mi a csudának érdekelt tízévesen ezer szó franciául? Életemben nem láttam, nem hallottam odavalósit, ha csak a János vitéz illusztrációján nem, igaz, akkor mindjárt a királyt!

A kásahegyet koromhoz képest nagy olvasottságom dacára magyarul sem értettem volna akkor, mert szerettem a tejberizst, az 1000 szó tehát nem riasztott. A nyelvre pedig valószínűleg azért cuppantam rá, mert „felülről” jött a lehetőség. Igaz, már nem a nagyszoba bal felső sarkából, a vezetékes rádióból érkezett az ige, vagyis az être és az avoir, hanem a kisszobában zöld varázsszemmel kacsintó világvevőből. Apámmal együtt került ide a kisháború után, s ha ő éppen nem szórakoztatta a suszteráj kuncsaftjait vagy bennünket, akkor rádióztunk. A Petőfi Rádió Ifjúsági Rádió rovatában leadott nyelvtanító sorozatnak 1957 márciusától szorgos hallgatójává váltam, s jegyeztem fürgén az ezer szóból mindazt, ami a fülemen bement.

Soha életemben, a nyelvleckék idején sem voltam a helyesírás bajnoka. Hajlamos vagyok úgy írni a szavakat, amilyen hangzással az alapszókincs belém gyökerezett. A kisújszállási kiejtés – amely ma már nem hallható – ott van a tollam, a billentyűzetem végén. Oszt’ akár a Marcsa bugyogója, gyakran lejjebb is csúszik.

A francia kiejtés-helyesírás problematikájával nem a rádióadásokban, hanem a másik felsőbb instancián, nyomtatásban találkoztam. Apám Pestről történt hazaérkeztével az elém került könyvkínálat is megváltozott. A két egyforma külsejű Dante kiadású kötet közül az egyik a Munkás voltam Párizsban címet viselte. Hogy Erényi Géza írta, az nem érdekelt, később tanultam megjegyezni Padostól, a Sorbonne rajongójától a szerző nevét, és ha van, az eredeti címet. Azonban a párizsi vendégmunkás tapasztalatai közül a legelső, a pályaudvarról épp hogy kilépett gazdasági menekült hökkenete azóta többször is átélhetővé, nem felejthetővé vált számomra.

„Szjő Szábolcs”, az enyhén pikareszk önéletrajzi regény magyar főhőse kiváló franciasága tudatában érkezett a Gare de l’Estre. Az első meglepetés akkor érte, amikor kiderült: amit hall, az a nyelv valami más, mint amit megtanult, és nem ért belőle egy kukkot sem! A „bennszülöttek” ellenben azt nem értették, hogy aki Romániából jött, hogy lehet magyar. A postás különösnek találta a moszjőnek érkező borítékon, hogy a vezetéknevet írták előre, és a prénom áll hátul. A szürkék – ahogy a francia kisembert nevezték – szittyákat megszégyenítő korlátoltsággal utasították el a pályaudvarra befutó Mávag-mozdony magyar mivoltát, hiszen a Wien-Paris felírat bizonyította számukra, hogy azt náluk, esetleg Bécsben, de nem valahol Mongólia közelében gyártották.

No és Trianon. A franciákat nem érdekelte sem nagyban, sem kicsiben. Versaillesban persze a teremőröknek hamar feltűnt, hogy a nevezetes asztalon, akárhogy ügyeltek is, nap, mint nap jókora csula éktelenkedett. Erdélyi hősünk ottjártakor már üveglap védte. Undorító maradt az így is. Oly nevetséges, egyben szomorú, hogy 2006-ban a nemzetben utazók a Kis Trianon kastély előtt mutatták be a gyász örömünnepét. Mert báncsák a magyart! Hiszen nekünk még Trianonból is csak a kicsi jutott! Meg ez a színvonal, ilyen promóció… Abba az épületbe az a bizonyos asztal be se fért volna!

A párizsi vendégmunkás gondjai között nem Trianon, hanem a megélhetés állt az első helyen. Meg kellett élnie, ha már otthon nem sikerült. Franciaországban a két világháború között még tartott az az 1870-ben kezdődött demográfiai hullámvölgy, amely a migránsokat Párizsba húzta. A második világháborús megaláztatás kellett ahhoz, hogy a gallok új lapot nyissanak a szociálpolitikában, oktatásügyben, hogy a Résistance békeidőben népességgyarapodással folytatódjon. Emberünket, mint százezernyi mást is – beengedték az országba, ahol azt a munkát végezte, ami adódott.

Viccesnek találtam, hogy az elegáns szálloda szuterénjében a szennyes lében kotorászó mosogatók búvároknak nevezték magukat. Öniróniát éreztem belőle. Ahogyan húszéves koromban a pesti játékraktárban a trozsé mivoltomból. Monsieur tróger – természetesen. De tévedtem. A mosogató ugyanúgy plongeur, ahogy a búvár.

Az a részlet is nagyon tetszett, amelyben Szjő Szábolcsot mindenféle alig értett szakmai dumával és rafinált műveletekkel egy francia hajszobrász jól megkopasztotta. Pedig vigyázó szememet Párizsra vetve sorsomat nézhettem volna előre: pár év múlva a Rákóczi úti Erzsike presszó mellett dús, hullámos hajamból undorító szakkarai piramist formált - engedékenységemmel visszaélve - a figaró. A procedúra végén háromszoros árat kért a műért! Visszaszégyenkeztem a hiányzó összeggel, hiszen tizenöt forint a zsebemben nem volt! Nos, visszatért a tetthelyre a párizsi magyar munkás is. Másodjára már jól felkészülten vágatott hajat, elviselte a már ismert mutatvány minden fázisát, végül, amikor a figaró megkérdezte, hogy:

– Mit tehetek a hajára, Uram? – a válasz ugyancsak meglephette:

– Mon chapeau! – A kalapomat! – és Szjő Szábolcs felpattanva a székből vidáman távozott!

Bónusz a Francia nyelv FB oldaláról https://www.facebook.com/francianyelv?fref=nf

Blague

C'est un gars qui est chez le coiffeur et a qui le coiffeur demande quelle coupe il désire. 
Le gars répond : 
- Je voudrais : Rasé sur le côté gauche, la banane mais juste à droite et de travers, la brosse sur le dessus mais avec un trou au milieu, la nuque dégarnie mais avec quelques touffes par ci par là.
Le coiffeur lui répond que ce n'est pas possible car ce n'est pas une coupe. 
Le gars répond : 
- Ah ouais ? Pourtant c'est ce que tu m'as fait la dernière fois...