- Mert imádják a balhét!
- Mert imádják a balhét!
– mondta utasom, Ramadan doktor, aki korábban hosszabb időt töltött Franciaországban. A kirándulókkal Toursban tettünk kis sétát, s a piac mellett tüntető csoportba botlottunk. Szabadságot, igazságot vagy valami ilyesmit követelt másfélszáz ember Vincentnek. Miután megtudakoltuk hogy miről is van szó, egy-két együtt kurjongatás után mentünk tovább a két katedrális közül az öregebbikhez.
A tömeges véleménynyilvánítás népszokása nem 1789-ben kezdődött, de már akkor is szinte véletlenül. Ugyan kit érdekelt a Bastille néhány félnótás bentlakója, és kinek ártott a másfél tucatnyi kiérdemesült hadfi, akik áldozatául estek a Desmoulins által feltüzelt tömeg dühének? A zsarnokság jelképe ma már csak angolból rosszul fordított útikönyvekben létezik, s nem akadt olyan hatalom, amelyik a megszakadt történelmi folyamatot ezen – utódainál sokkal humánusabb – intézmény újjáépítésével kívánta volna helyreállítani. A Bastille ostroma a francia nemzeti habitus részévé vált, amely előtt az állam ereje teljében tiszteleg! Látványosság, utcabál, öröm: ez quatorze juillet!
A mi egykori népi demokráciánkban május elsején a munkásosztály hatalmát ünnepeltük, barátságos rendőrök és munkásőrök között terelődve. Az emelvényről az elvtársak kedvesen lemosolyogtak ránk. – Vajon Kádár is? Személyesen? Ó, Istenem! –. Aztán a szentképeket és jelszavakat lepakoltuk, lett sör, lett virsli, a tévében A felvonulók kérték… Máig nem győzzük megköszönni… Nem úgy, mint a balhés franciák!
Nanterre-ben egy borzas diák nem átallott staubot kérni a kollégiumba leereszkedő miniszterétől! Ott nem elhitték, hanem gyakorolták az égalitét. Párizs külvárosában lázadoztak a lány- és fiúkollégiumok látogathatóságért. 
Az ember haja az égnek állt, hiszen a fiúk már átmehetnek, csak a lányok nem! Miért nem nyugszik a vörös Danny? A vád: mert idegen! Mire a francia diákok: „Mi mind németek és zsidók vagyunk!”. Ugye ismerős? Az eredeti Charlie, azaz de Gaulle, a nemzeti gloire megtestesítője végül beérte látszat győzelemmel, majd kis idő múltán lemondott…
Vörös Danny nem mondott le, kiállt a magyar '56-ért is, és balhézik megint:
Igen, a franciák imádják a balhét! A diákok, munkások, közalkalmazottak – akiket nálunk a proletárdiktatúra egymás ellen játszott ki – 1968-ban összefogtak a hatalom ellen, de a Párt, a hivatásos ellenzék gőgjére is több tízezres tömegben reagáltak: – Apró csoportok vagyunk! Apró csoportok vagyunk! – Akár 1957-ben, amikor a magyarországi terror elleni tiltakozásul a l'Humanité székházát fel is gyújtották! Az általános sztrájk magával ragadta a rendőröktől az atomkutatókig az embereket. Nem tudták, mihez kezdjenek jó dolgukban?! Lehet. De arról meg voltak győződve, hogy saját javukra rajtuk kívül senki más nem cselekszik!
Itthon, a laktanyánkban csehszlovákiai bevetésre vártunk, amikor bugyi rózsaszín levélpapírra nyomva eljutottak hozzám az 1968-as jelszavak. Légy realista – kívánd a lehetetlent! Tilos a tilos! Valósítsd meg a vágyaidat! Holt idő nélkül élni – akadálytalanul élvezni! Munkás, te 25 éves vagy, a szakszervezeted múlt századi! Kérjük, hogy ugyanolyan tisztán hagyja el a Kommunista Pártot, mint amilyen tisztán belépésekor találta!
Unszoltak engem is belelépni. Ho Si Minh-jelvénnyel a zubbonyomon épp úgy Vietnamért lelkesedtem, mint a párizsi lázadók. Húszéves múltam, katonaként töltöttem el a tagjelölt két évet, bíztam a változásokban, és minden mértékadó ismerősöm párttag volt ekkor. De azon a botrányos francia levélpapíron valaki visszakérdezett: – Épp most?! – 1968 meghatározó esztendő volt Vietnamban, Varsóban, Prágában, Maliban, Amerikában és mindenütt, amerre néztünk.
„De a leginkább ’68-as a párizsi ’68 volt. … A mozgalom nem egy mozgalom volt, hanem egy százarcú happening (ezt a szót is akkoriban kezdték ebben az értelemben használni). Sokan szkeptikusak, s még többen mosolyogják meg a romantikus álmokat a francia nép időszakos barikádszükségleteit emlegetve, de csak a jobboldal és a Kommunista Párt fejezi ki aktív ellenszenvét. … hiszen a prágai tavasz és a párizsi május ellensége ugyanaz a párt – és személy – volt.” (Heller Ágnes).
Évek múlva a katedrán mesélgettem az izgága franciákról. Azután a '68-as fiatalok belenőttek a vállalatok, újságok, államok vezetésébe. A bugyirózsaszín levélpapírról a tankönyvekbe kerültek a felforgató szavak, mint egykor Petőfié. Vajon a fülkeforradalom mit tett a tankönyvekkel? Kit érdekel! Mert "mi magyarok" nem vagyunk Charlie-k, nem vagyunk franciák, kerüljük a balhét.
