Mert örömet szerez!
Mert örömet szerez!
Akkoriban még világnyelvnek számított a francia – olvasom egy visszaemlékezésben. Valóban, az ötvenes évek végén gyakran elhangzott, hogy angol-francia-német. Ebben mi gyerekek kiegyeztünk, valahogy úgy, hogy – A Sevró (Chevrolet) az aztán!, – No de a Ferrari mégis! – és ezzel el is lett intézve. A Bíró utcában egyedül Horváth Jenő zeneszerző rendelkezett gépkocsival. A Csaba lépcső másik oldaláról, az amerikai ház mellől már Nyugatra távoztak a nyitott amerikai sportkocsi gazdái.
A megtorlás persze folyt, az nem igaz, hogy nem volt benne a levegőben, de az orgonaillat, a bokrok alatt a fekete rigók szökdelése, az 1957-es május elseje utáni nyáron a Majorból felszüremlő utcabál zaja elfedte az emberek félelmeit. A hatalom csak finoman kérkedett egyre szilárdabb erejével.
A kis-svábhegyi, Városmajor környéki elit a hozzájuk igazodó elvtársakkal együtt német magánórákra járatta gyerekeit. Bizonyára a családi hagyomány is hatott abban a körben, amelyben a nyelvórákat is ki tudták fizetni. Nálunk efféle családi hagyományról nem lehetett beszélni, a fogságból hazatérteken kívül senki nem beszélt idegen nyelven. A kulturális többlethez való hozzáférésre Anyu részéről volt igény, esély alig. Talán nem is ismertük a módját. A régi urak és az új elvtársak alatt – a souterrainből – igen alacsony perspektívák nyíltak felfelé.
A kicsiny alagsori szoba légkörét erősen befolyásolta állandó kültagunk.
Antal bácsi a mi két-, majd húgommal együtt háromszemélyes családunkból csak Anyuhoz kötődött, gyerekszemmel megmagyarázhatatlan és soha el nem magyarázott kapcsolattal. Nevet sem kapott. Szerető, házibarát, élettárs – egyik sem stimmelt. Közös munkahely hozhatta őket össze. Cipővel, bőrrel dolgoztak. Egy táskacímkén olvastam a foglalkozását: modelőr, vagy talán modeleur[1]. Rangkórságnak véltem, pedig inkább a modéliste[2] lett volna az. Fontoskodó táskacímkét, névjegyet mindaddig nem láttam senkinél. Antal bácsi emelt sarkú cipellőket viselt. Sosem vettem fel ilyen lábbelit, a bőröndcímkétől szintén viszolygok.
Előfordult, hogy háborús élményeiről magyarázott: hogyan oltották benzinnel(!) a parancsra felgyújtott falu buta lengyel lakói a kunyhóikat. Az orosz nyelvet mellőzte, fogságról nem mesélt, vagy engem nem érdekelt. A német imponált neki: a torokból ejtett r hangot két-három német szóban, amelyet ismert, elragadtatva szemléltette.
Römi vagy ország-város közben vitatkoztak össze Anyuval. Azt nem állítom, hogy semmiségen, mert az Aputól kapott Világatlasz függelékéből nemhogy a francia, de még a lengyel, a cseh mellékjeles betűk, betűkapcsolatok kimondását magam is megtanultam. Az Andriskától csereberélt képeslapon a Sacré Coeur idegen és egyáltalán nem párizsi benyomást keltett. Az Eiffel-torony magyarul hangzott. A világ leghíresebb sugárútja… no ezen kaptak össze. Felküldtek főbérlőékhez, hogy döntsék el ők, hogyan kell ejteni. Kissé égtek a füleim, de megérte: Antal bácsi angolosan elbukott az Elíziumi Mezőkön. Csempelizé! Még mit nem!
[1] Modellkészítő munkás
[2] Tervező