de a Szeretem a gyerekeket! - vallomás a kannibál szájából még hitelesebben hangzik. S vajon mit mondhat a pedagógus?

de a Szeretem a gyerekeket! - vallomás a kannibál szájából még hitelesebben hangzik. S vajon mit mondhat a pedagógus?

Midőn valamelyikünk Meg tudnám zabálni ezt a kölyköt! felkiáltással karjába ragadja az ellenállásra képtelen célszemélyt, a környezetétől elismerő mosolyt, bólogatást, szimpátiát kasszíroz, noha nem személyes tulajdonság, hanem biológiailag kódolt, hogy a kicsi, de törzséhez képest nagyfejű gyámoltalan hozzánk hasonló lényt megóvni törekszünk. Valóban szerethetők: kisebbek, ügyetlenebbek, butábbak, mint mi, akik rájuk tekintve önbecsülésben erősödünk. Olyan jól esik okosabbnak, erősebbnek, ügyesebbnek lenni! Eresszétek hozzám a kis Dedeket!

Tizenéves koromtól tudatában vagyok a kicsiket támogató attitűdömnek, az úttörő ifi-vezetés és az önkéntes utógondozói munka ebből következett. Az után kezdtem természetesnek venni, hogy a gyerekek figyelnek, hallgatnak rám, bíznak bennem. Szívesen táboroztam velük, néha csak látogatóban, élmény volt az is.

1973-ban Szigetszentmártonban olvasótáborozott Verbőczy Antal barátom, hozzá utaztunk Őrsy Karcsival a ráckevei HÉV-en. Út közben Soroksár főterén felidéztük egykori vicceit, s bár belbudai flaszteren sarjadt poénjaihoz hozzászoktunk, ő az olvasótáborban is meg tudott lepni: kérésére rögtönzött és rendhagyó irodalomórát celebráltam. Végzett tanárként, mégis szabadon, tantervi kötöttségek nélkül szárnyalhattam Hegedűs András normája szerint: „Kérem szépen, kistanárnénik, a magyartanár az Isten! Mert amelyik nem olyan, kérem szépen kistanárnénik, azt egyenként fojtanám bele a Tiszába!”

Nem tették ezt velem akkor sem: inkább megistenültem, sőt: Őrsy Karcsival együtt meg is vidámultam az Ararát konyakká konvertálódott honorárium jóvoltából. Verbőczy Antal költészetében megjelentek a nemzeti színek, amelyek nem jöhettek volna létre Ratkó József intenzív szigetszentmártoni ráhatása nélkül. Magyartanár mivoltom is részes volt ebben, reflexiója Verbőczy egyik, már Szegedre küldött levelében jelent meg:

„Azóta is problémám vagy, csupán azt kell tisztázni, (olvasd el a másik levelet) hogy azokat a dolgaidat csak erre az évre érted-e, amíg Ditke tanul, vagy továbbiakban is. Ha erre az évre érted, akkor nem érdekes, ha a továbbiakra is, akkor le vagy szarva! (Komolyan) és akkor nincs dolgunk egymással.”

Azok a dolgaim a tanítás vagy nem tanítás válaszútjára vonatkoztak. Nem az iskolák felé tájékozódtam, nem is véglegesen, az állampolgárgyárak Szegeden, mint hírlett, tele voltak professzor- és funkci-feleségekkel. De nem aggódtam az állásom miatt. Radnóti elvtársat, aki művelődési ház igazgatónak vehetett volna fel, nem találtam a helyén. Egyszer. Aztán nem is kerestem. Váratlanul elvi ellentét (Hogyan kell az uborkát eltenni?) robbant ki a nejem és anyósom között, akinél laktunk. – Akkor menjünk Pestre! – döntött a dühösebb. Bólintottam. Mire odaértünk, a tanári álláshelyeket betöltötték.

Pár hétig anyám és húgom mellett, a Budaörsi úti szoba-konyhában húztuk meg magunkat, majd Verbőczy családja szerzett albérletet, anyám a nejemnek Pátyon munkát, én pedig a Honvéd Művészegyüttesnél élvezett sine cura után decemberben kollégiumi nevelőtanár lettem. Nem azért, mert szeretem a gyerekeket, hanem mert a honvédségnél kitelt a három hó – egy esztendő. Akkor se, most sem fáradok önfényező, eufémisztikus fogalmazással. Túlságosan egofil lenne.

Soroksárra tanult szakmám szerint tanárnak szegődtem.