... csak még ahhoz beszélgetni kell nekünk egy kicsit!
... csak még ahhoz beszélgetni kell nekünk egy kicsit!
Emmike, az osztályfőnök helyre tett. Nem taslival, simával, két egyformával, hanem ironikusan helyeselve reflexiómat. Higgadt, nyugodt tekintete ellenpontozott. Ha az együttérzést durvaság mögé titkoltam, a szégyent is le kellett nyelnem, ahogy felfogtam nyomban: a két egyforma mint megoldás egyikünk eszköztárában sem szerepelt. De nincs harag: megérdemeltem a csendes gúnyt. Ellenben a lányok! Ők valóban ezt érdemelték?! Egyáltalán: lehet kitaszítással nevelni?
Az Emma nénit nagyon szerettük - és amikor szeretsz valakit, nem akarsz neki csalódást okozni. Gondolom, tudod hogy van.
Hogy miért kerültem intézetbe? Csavarogtam, fiúztam, iskolát kerültem. A szüleim és kedves Emma néni úgy gondolták, hogy a legegyszerűbb lesz, ha szépen lepasszolnak és másnak lesz fejfájása miattam. Erről az időszakról soha nem beszélek – még az Ágival sem, csak a nőveremmel, néha.
Én sem idézem. Te vagy a titokgazda, Jutka.
Tudod tanár úr, amikor 12–13 éves vagy, a felnőtteket (akit tisztelsz, nem mindegyiket) egészen másként látod, mint amikor te is felnőtt vagy (na, mondjuk ki bátran 'középkorú hölgy'). Nem is tudom, akkor valahogy úgy gondolod, hogy ők mindent tudnak. Aztán rájössz, hogy nem egészen így van ez. De olyan mindegy – ha nem ez történik, nem az vagyok, aki vagyok most és én igazán elégedett vagyok azzal, ami most vagyok (a szerénységem megint előbújt!).
A képek annak idején egy tervezett vízi úttörő próbakönyvhöz készültek.
Próbakönyv'? Mit szerettünk volna bemutatni? Hogy tudunk olvasni? Hehehehe.... Isteni képeid vannak, az Ági irigykedik hogy nincs rajta! Hehehehe.... '
Szóval, mi is történt az elmúlt 30 valahány év alatt... Az intézet után még züllöttem egy kicsit, de 17 éves koromban egy kicsit észhez tértem. Elhelyezkedtem, elkezdtem a gimnáziumot estin. 20 évesen eszembe jutott, hogy jó lenne férjhez menni – találtam is valakit, aki elvett. :-) A férjem mindig is disszidálni akart (én akkor meg nem jártam soha nyugaton), úgy hogy '84 őszén összepakoltunk és szépen kilibbentünk Ausztriába. A férjem viccelt, hogy majd egy táborba raknak minket, jókat vihorásztunk rajta, de a végen tényleg ez lett...! 8 hónapot szenvedtünk Baden-Baden-ban egy kis szállodában. Ausztria állam csak éppen annyit adott, hogy éhen ne haljon az ember! Mázlim volt, kaptam állást egy 'magyar' boltban a Mariahilferen. Németül is kotyogtam egy kicsit, meg ügyes és okos vagyok (meg persze szerény!) ezért elvoltam.
'85 júniusában költöztünk Canada-ba. Sem én, sem a férjem egy árva szót nem beszélt angolul, de állami támogatással mentünk úgy, hogy volt hol laknunk és mit ennünk. A férjem elhelyezkedett mint festő, én meg mint mosogató. Mert ügyes és okos vagyok (ne felejtsük el hogy szerény!) ezért mikor egy picit megtanultam angolul, előléptettek pincérré. Winnipegen voltunk, a préri közepén – pocsék hely. Nyáron meg lehet dögleni a melegtől – télen megfagysz. Kb. 1½ évet voltunk ott, utána elhúztuk a csíkot Montrealba. Mindjárt kellemesebb város! Itt már beszéltünk úgy-ahogy angolul, én kaptam állást egy magyar étteremben mint szakács. Így tébláboltunk egy darabig, szegényen, szar munkával. Igen olcsóért el lehetett menni a McGill-re (egyetem) mindenféle tanfolyamra, és mint érdeklődő fiatal hölgy én mentem is. A computerek akkor kezdtek 'divatba' jönni, a matek engem mindig érdekelt, úgy hogy beiratkoztam egy computeres tanfolyamra.
Tetszett és jó voltam! Ősszel úgy döntöttem (akkor már külön költöztünk a férjemmel) hogy beiratkozom a főiskolára, computer szakra. Felvettek, mellette dolgoztam feketén az étteremben és hét végén lakásokat takarítottam. Elvégeztem a főiskolát, és felvettek egy céghez programozónak. Azóta is ebben a szakmában dolgozom, most már nem programozok hanem 'business analyst' vagyok [A business analyst beszél a felhasználókkal vagy a megrendelővel és az ő igényeiket, elképzeléseiket fordítja le a programozók nyelvére]. '98-ban a computer szakma igen jó volt – mindenki cserélte/alakította a rendszerét.
Akárhol el tudtam volna helyezkedni – de akkor éppen egy német pasival nyomtam, és úgy döntöttünk: összeköltözünk. Nekem egyszerűbb volt Németbe költözni, mint neki Canadába. 2 évig voltam ott, és ott ismerkedtem meg a második férjemmel. Angol volt, úgy hogy költöztem megint. 2005-ben megcsalt és otthagyott – nincs nagy szerencsém a férjekkel! Ja, igen, gyerek nincs. Nekem már olyan természetes, hogy nem is mondom. :-)
A válás után új ház, új munkahely, ahogy már szokás. Az új munkahelyem egy gyógyszergyár. 2 év után jött egy alkalom, hogy a céggel Copenhágába lehet költözni – megnyertem, költöztem. Igen rühellek itt lenni, az emberek nem túl barátságosak. A cégnél átrendezés volt megint, alkalom: lehet költözni Németbe (a cég német). Jelentkeztem, költözöm, október-novemberben. Hát... dióhéjban ennyi. Sajna nincs ékezetem így egy kicsit nehéz lesz olvasni, de remélem sikerül! [Ó hogyne! Az ékezeteket pótoltam.]
Tanár úrral mi van? Sajnos Lacizni nem foglak tudni! Legalábbis még nem ;-). Majd össze fog jönni, csak még ahhoz beszélgetni kell nekünk egy kicsit!
És most hozzád, Jutka, mert beszélgetni kell nekünk egy kicsit!
Az én vízi úttörőségem menedék volt az otthoni bajok elől. Így lehettél vele te is. Távozásommal ez a biztonsági öv megszűnt. Az iskolában osztályfőnököd úgy vélhette, hogy számodra jobb lesz másutt, az intézetben, mint otthon és a Zalkában. Midőn engem rúgtak ki, az is jóra fordult, mert akadt, aki kezet nyújtott. Te, Jutka, részletes e-mailedben nem említettél segítő kezet. Ami a javadra vált, nem kívülről jött, benned volt mindig. Egyedül kellett felnőj, hogy az lehess, akinek megmaradsz immár. Ha magadra néznél, kérlek, cselekedd az én szememmel!
