Csak a vak nem látta Szegeden, hogy azok voltunk.

Csak a vak nem látta Szegeden, hogy azok voltunk.

Szakállasok. De mit látott ebben az elvakult? Küldetést, jó pont szerzési lehetőséget, ébersége demonstrálásának alkalmát. Miért voltak annyira beszarva?!

– Tudja a franc, hogy miért! – válaszolta a hátrafelé repülő keselyű a szárnya alatt értetlenkedő verébnek. – Ez a „vonal”. Slussz! –

A tanárképző főiskolai diák-szakszervezet tanárelnöke is részt vett azon a tanácsülésen, amelyen megtették a szükséges intézkedéseket a pártállam hatalmát ideológiai síkon fenyegető borotválatlanság ellen. Az utasítás a „föl-föl, te éhes proletár!” jegyében a vörös posztós díszemelvény túloldaláról, "felülről" érkezett, ahonnan fényesre borotvált kövér tokák rezegtették az Internacionálét. Így a Főiskolai Tanács - „a legtermészetesebb módon”, tehát kissé túlteljesítve - kitiltotta a gyakorlóiskolákból azt, aki bajuszt és szakállt viselt. Sunyiság, mivel a rendelkezést nem közvetlenül a főiskolán belül, hanem az alárendelt két gyakorló iskolai igazgatóval hajtatták végre. De ők is részt vettek a szocialista demokráciához méltó egyhangú szavazáson.

Nagy István tanszékvezető másnap felhívta öreg barátját, Turai Kálmánt, a 2. gyakorló igazgatóját, és a kötelező udvariasságon túlmenő, megértő részvéttel érdeklődött annak hogyléte, közérzete iránt.

– Nem értem, Pistám, fogalmam sincs, hogy mi gondom lehetne ebben az általad különlegesnek, rendkívülinek mondott helyzetben! Mi a csudára célzol? Bökd már ki!

– Hát arra vagyok kíváncsi kedves Kálmán, hogy ma, miután átlépted az iskolád küszöbét, hogy érzed magad a bajuszod nélkül? El sem tudom képzelni, hogy nézel ki! Rossz rá gondolni!

Az őszinte és mélyről fakadó káromkodást a hívónak nem állt módjában végighallgatni, annak kellős közepén vágta le a kagylót a saját rendelkezése dacára bajuszos igazgató.

Bajuszos. Ez volt az első szegedi becenevem. Az előző évben, „nagy Pintér” azaz Éva ragasztotta rám a lánykollégiumban. 1970 őszén másodévesként már nem csak bajusszal, de Guevara-szakállal tértem vissza a városba. A Történettudományi Tanszéken ennek különösebb veszélye nem volt, bár egyik tanárunk – valószínűleg csak a tartótisztje utasítására – pár hét múlva megvált a vörösesszőke körpamacstól, holott addigra elkészíttette a személyi igazolványa hátuljába a kötelező kiegészítést, a szőrkeretes portrét.

Szőr ügy? Szar ügy. Hiszen ebből a történetből is felsejlik az Állatfarm maximája, hogy (a szocializmusban) minden állat egyenlő, de vannak egyenlőbbek. A tanároknak nem kellett borotválkozni.

A végzős hallgatóknak azonban igen, mivel gyakorló- és vizsgatanítás nélkül diploma nincsen. Egyikük keresztnevére nem emlékszem, pedig a legelső volt, akivel a felvételi vizsgám előestéjén megismerkedtem, de ritka vezetékneve később a főiskolán márkanévnek bizonyult.

Katanich szakálla a Főiskolai Tanács elé került, mivel akkor éppen a guevarizmus elleni harcot tartották napirenden. Ahogy Orwell 1984-éből és a mindig igazat mondó, örökös miniszterelnök gyakorlatából tudjuk: a háború soha el nem fogy. Békeharc, békemenet, trockisták, maóisták, revizionisták, hazaárulók és simicskák mindig voltak és lesznek: a győzelem semmi, a harci mozgósítás a minden.

Egy apró esemény azonban megzavarta a Katanich kizárását célzó osztályharcos hadműveletet. Dr. Vidács Ferenc, a hallgatói szakszervezet elnöke ugyanis elmondta, hogy a magas, vékony, nevéhez illően szikár, granicsár-arcán szakállt viselő fiatalembert rajtakapta, amint az Aradi vértanúk terén – fehér porcelán nadrágjára-garbójára nem tekintve – ölébe kapott egy balesetet szenvedett, vérző gyereket, és habozás nélkül benyargalt vele a nagy SZTK-ba, a legközelebbi orvosi rendelőbe.

- Ezt az embert nem lehet a pedagógus pályától eltiltani! – jelentette ki a máskülönben szelíd szakszervezeti vezető.  És lőn. Katanich maradt.

Megmaradt az én szakállam is, a tudóssá lett ifjabb diáktársamét sem kifogásolja immár senki. Azóta új frontok nyíltak, pitiáner szabadságharcok kezdődtek, de a guevarizmus vádján felülemelkedett dr. Vidácsot és a Guevara-szakállas Katanich emberségét nem feledteti semmi.