Atlasz voltam

Atlasz.

Atlasz.

Marjalaki utca 45. A kapuban

2020. szeptember 01. - Atlasz.

beres_beolvasas0007.jpgA kapuban ritkán álltak ők egyszerre ketten. Akkor biztosan, amikor a távoztában fényképet készített vendéget kikísérték. Meglehet, hogy a Béres Kálmán bal kezében hagyott táska a fotósé. Posztós Teréznek pedig a vessző nem a járáshoz kellett. Talán a kotlót és a csirkéket igazította befelé vele, mert a kapun keresztül a késő délutáni naplementében Szekfű, a csordából kiváló tehén önállóan közlekedett. Akácfák látszanak mögöttük, a léckerítés és a nyitott kis- és a betett nagykapu. A ház asszonya lábszára mögött kifelé dűlő, élükre állított téglákat vehetünk észre, ezeket nem úgy rakták le, mint a többit.

Kerítéskarók és korhadó deszkák övezték otthonunkat. A gyalogkapu mellé belülről két-két lapos tégla került a néha száraz, máskor vizes talajra. Ezeket tartották meg az élükre állított téglák, ezekre állva lehetett kényelmesen szemmel tartani a környéket a kerítés felett, belülről szemlélni a kinti történéseket. Nagyanyám nagyon szeretett itt állni, a ház falától kétméternyire, párhuzamosan az utcával, de a léckerítésen belül.

A járókelők, felnőttek-gyerekek ismerték az egyszemélyes térfigyelő rendszert. Az illendő – Csókolom! Hogy tetszik lenni? – kérdésre Teréz néni gyakran válaszolta: – Grófosan pénz nélkül! – A csúfondáros mondatot a benne rejlő társadalomkritikával már-már elfelejtettem, hiszen nem nekem szólt. Megörültem a rokoni emlékeztetőnek.

A kaputól jobbra a város közepe iránt tekinthetett, arrafelé szaporodtak a nagyobb, igényesebb házak. Szemben a nagy, kanfarú házba, amelyben Pál Jenő lakott, a legritkább esetben jártunk. Ettől jobbra a Móricz Zsigmond utca sarkán Papp Ferenc bácsiékhoz, Esztike néniékhez gyakrabban. Szintén a túloldalon balra a Malom utca sarkán Vargáék laktak, a gyerekekkel gyakran csúfoltuk egymást. Mondtam rájuk, hogy tetvesek, bár akkoriban nem tudtam, hogy a tetű tényleg létezik, nemcsak úgy mondják. Hiszen a Varga gyerek is valótlanságokat újságolt arról, hogy a gyereket a szülők csinálják, sőt: Jézuska sincsen. Eme felháborító dolgokat az ártézi kútnál mesélte, velük szemben, a mi oldalunkon. Nagyanyám bizonyára a piacra ment vagy a boltba, csakis a távollétében kerülhetett sor a kút körüli kötekedésünkre.

A közvetlen szomszédos Marjalaki utca 47. számú beltelek előtt Prónay József hódmezővásárhelyi kútfúró mester 1937-ben kezdte meg a fúrást. Megbízást kapott, hogy 300 méter mélységig haladjon. Minthogy azonban még ebben a mélységben sem talált elegendő vizet, a fúrást tovább folytatva 476 méter 44 cm mélységgel fejezte be a munkát, ahol olyan bővizű réteghez jutott, mely évtizedekig folyamatosan szolgáltatta a bőséges mennyiségű jó ivóvizet. Percenként 200-250 liter vizet adott, hőmérséklete 35 Celsius fok volt. (Kisújszállás város története. III. Kisújszállás, 1988. 142. oldal).

Az ártézi kút szinte nagyanyámék udvarának tartozéka lett, amely a telekkönyvi adatok szerint két részből állt: a kisebbik, utcához simuló téglalap sarkához ugyanolyan közel esett a kút, mint a szomszédos 47. szám utcai kapujához. Ott, Varróék hadra fogható vízőr nem lakott, így aztán a kardos menyecskére, Béres Kálmánnéra hárult a feladat.

Teréz néni úgy őrizte a „meleg kutat”, hogy még a rokon gyerekeket is elzavarta onnan. A másod-unokatestvér Varga Pisti és Posztós Laci haragudott ezért. Egyikük írta: – Akkor tudtunk a kút alatt megfürödni, ha nagyanyád nem volt otthon.

A vezetékes víz korszakában fel sem mérhető a közeli vízvétel jelentősége. Nekünk volt az udvarban ásott kutunk, mégis, ivásra, főzésre, mosásra és tisztálkodásra egyaránt az ártézi kút vizét használtuk. Nem kellett messzire mennünk, bár így is takarékoskodtunk a vízzel. Nem úgy, mint egy faluról szalajtott funkcifeleségnek Százhalombattán, az egykori szocialista városban! Ő arra vágott fel, hogy forró folyóvízben mosogat… Nagy dolog: nem tett mást, mint megnyitotta a csapot. Nekünk az ötvenes években sokkal értékesebb és megbecsültebb volt a kút minden liter vize, amit, ha nem is túl messziről, de magunk hoztunk haza, nem a vezeték.

Váczi Mihály A mohos favödör kútvizére emlékezett Rákos Sándorral (A zsezse madár. 1964. 163-165. oldal). Szívből szóló őszinte líraisága megható, és már-már túlzásnak éreztem egykor, mert az a szegénység egyáltalán nem vonzott, inkább taszított engem. Annak a falvaktól kilométerekre lelhető, épp ezért nagy szomjakat oltó kútvíznek az íze számomra keserűbb a mienknél, a kitárulkozás pedig zavarta falusi szemérmességemet. Nem akartam érteni Váczi szégyentelen szegénységét. Ahogyan az ötvenes-hatvanas évek filmjeiben a Horváth Teri ábrázolta iszonyú szegénység is taszított. Így hát nehezemre esik a lelkemet kitakarni, felragyogtatni a tiszta kútvíz tükrében. Pedig mit nem adnék azért, hogy még egyszer ihassak a mi kutunk langymeleg, könnyű vizéből!

posztos_terez_varga_maria_tihanyi_attila_2007_03_24_20-44-50_2062x2784.jpgTöbb utcahosszról jártak az emberek Marjalaki utca és Malom utca sarkára – vedrekkel, kék zománcos kannákkal, a gyerekek kicsi bádogkannával is. Útjelző bástyatoronyként magasodott fel sík vidékünkön egy tégla és faépítmény a fontos létesítmény mögött. Magamban víztoronynak neveztem, pedig nem az volt. Magát a vízcsövet is – néhány lépésre tőle – festett deszkával borították. Idővel eltűnt a kút fakabátja is. Pedig megérdemelte, jól adta! Úgy emlékszem, de ebben nem vagyok biztos, hogy egy ideig folyamatosan ontotta a vizet az egyetlen hajlított csövön. Ha az ember betapasztotta a végét a kezével, akkor a vízszintes részen felül fúrt lyukon felszökött a vízsugár: egyből a szájba, néha orrba is.

Estefelé várakozni kellett, amíg a három oldalról beton kerettel védett cső alá tett edények egymás után megteltek. A felnőttek közt ritka szavú beszélgetésekkel telt az idő. Aztán a megfáradt emberek vállukra vették a pitlifát, a tartórudat, amelynek két végéről kampók csüngtek le, s azon ki egy-egy vödör, ki két-két kanna víz súlyával ballagott haza.

A kúton túl, dél-keleti irányban kinyílt a láthatár. A Malom utca túloldalán pár háznyira balra véget ért a város, a Sóhaj utcái nem látszottak, jobbra pedig a Vay-malom mögött az iskola rejtőzött, távolabb tőle a számomra ismeretlen Dühöngő. A két településrész között, messze-messze lehetett valahol a Csordajárás, s úgy képzeltem, a rét, a sokat emlegetett kisújszállási Nagyrét is. Nem szerepel a térképeken.

 

A bejegyzés trackback címe:

https://atlaszblog.blog.hu/api/trackback/id/tr6816182240

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

littke 2020.09.01. 14:14:05

+
A második képen az a hölgy mintha farmerben lenne. Ha nem is, nagyon divatosan van felöltözve....

Atlasz. 2020.09.01. 14:45:15

Igen, így van. A kép 1977-ben készülhetett.
süti beállítások módosítása