... velem tettétek meg!
– Tudsz róla? Ott voltál? Mert én onnan jövök, a Klauzál térről, egy zsíroskenyeret is megettem! – újságolta a barátom, a szociális elkötelezettséggel bíró ember. Saját zsebbéli akciót nem említett. Ennél sokkal fontosabb szerepet vállalt: eljár a Szociális Fórum tanácskozásaira, időt és energiát nem kímélve nyilatkozik, tüntet, követel. Úgy segít tehát, ahogyan az átlagember nem teheti.
Az ugyancsak szociális elkötelezettségű városi képviselő barátom soha el nem mulasztja ugyanezen a téren és a rajta átvezető Kárász utcán a személyes adakozást. Nem feltűnően teszi, de olyan rutinnal, mintha az egyik zsebe üzemszerűen jótékonykodásra volna beállítva. Máskülönben ő annak a Közgyűlésnek a tagja, amelyik kitiltotta a koldusokat a város alamizsnagyűjtésre legalkalmasabb utcájából.
Magam is jártam munkából jöttemben a hajléktalanok éjszakája rendezvényének helyet adó szegedi Klauzál téren, s ami azt illeti, én mellőztem a zsíroskenyér empatikus elfogyasztását. Pedig ezzel az aktussal nemhogy intézményesen, de rituálisan egyesülhettem volna sorsverte embertársainkkal.
A communio gyakorlására nemcsak felszentelt helyen, de annak előterében is van lehetőség. Egy időben koldusok tanyáztak a Fogadalmi templom oldalbejáratánál, abban reménykedve, hogy a szeretettel feltöltődött hívek az ajtón kívül hármat-négyet lépve még nem feledkeznek meg a tanításról: Bizony, mondom néktek, amikor megtettétek ezeket akárcsak eggyel is a legkisebb atyámfiai közül, velem tettétek meg.
Reménységüket támogattam, amikor 30-40 turista élén kifelé jövet zsebbe nyúltam, s jól láthatóan az egyik koldus sapkájába szórtam az aprót. Mellőzve a kényszert, nem tekintettem hátra, de biztos lehettem benne, hogy akadtak követőim azokon kívül is, akik önerőből hajlamosak az adakozásra.
Egyszer aztán csupán a sapka árválkodott a szokott helyen, akár egy kalap, a Hermann Gessleré a rúdon. Gazdáját, motorizált kerekes székes ismerősömet csak a több mint háromórás idegenvezető műszakom után találtam meg a Kavicsosban. A helyet egy háztömb választja el az igazság és az élet útjára vezető előbb említett térségtől, de májustól októberig itt is megtalálja a magáét a szomjúhozó. Add meg a léleknek, ami a léleké, és a testnek is, ami kell neki, hogy sokáig ellakhasson benne a lélek. Így van ez.
Csak a helytartó sapkát, az automatizált sapkát tudnám feledni!
Meg azt az intézkedést, amellyel pár évvel ezelőtt a jogi kar bejárati ajtaja mellett jobbra lévő pinceablak benyílót elrekesztették a szelíd, torzonborz hajléktalan elől. Féltő gonddal birtokolta a kazánház felől meleggel táplált üreget, már-már sajátjának tekintve azt. Majdhogynem privatizálta! A kuckót kibélelve, szépen összehajtva magát éppen elfért a kőkubusban. Dr. Pollák László, a szembe szomszéd, családilag őslakos szögedi ismerősként mutatta meg őt nekem. Aztán a Délmagyar közzétette róla a fotót. Egy hét múlva vas-zsindely került a nyílásra. Lakója – szabad országban élünk – kereshet akár egy hotelt is menedékhelye pótlására. Jogszerűen.