A tragikus helyzetből kerestem kiutat

1959 tavaszán életidő-arányban már-már régi pesti, pontosabban budai lakosnak számítottam, majorinak az iskola után, kis-svábhegyinek a lakhelyem szerint. A térképen ugyan Martinovics-hegy szerepelt, de a kis-rózsadombiak nem forgatták a térképet, azon is csak a vállukat vonogatták, midőn a Bors utcából Hajnóczy József utca lett. Iskolánk ekkoriban vette fel Kelen József nevét, amely a legcsekélyebb mértékben sem zavart bennünket. Kelen Jolán néni, az özvegy és veterán sem, aki néha eljött a suliba mesélgetni.

Tulajdonképpen azok az utcai lámpaoszlopok sem minősültek ellenségnek, amelyek buráit az Alma utcán felfelé ballagva igyekeztünk eltalálni – Gomba, Lombik meg én. Egy-egy lyukas óra, napközis üzemzavar lehetőségét kihasználva gyakran felnyargaltunk a hegyoldalba, az Alma-rétre, de néha a Városmajoron és a Vérmezőn túl a Várba is. Csúzlink is került, de a lámpákat illetően segédeszköz nélkül versenyeztünk: melyikünk kavicsa csörrenti meg csak úgy, puszta kézből a két részből összetett, tejfehér lámpaburát. Azután meg az számított, számoltuk is, hogy ki hányszor jut el a célba. Mit tudtuk még akkor, hogy nem az elsőség, nem a gyakoriság, hanem az eredményesség számít!

Lombik bizonyult a legeredményesebbnek. Az egyik, a betorkolló Bíró utca sarkával majdnem szemben álló lámpa alsó üvege összetört. A csörrenésre hamar előkerült egy néni, s rövid szidalmazás után, amit illedelmesen – vagyis az iménti sikertől még mindig lenyűgözött állapotból fel sem ocsúdva – végighallgattunk. Csakhogy ez nem volt elég: az ismeretlen hölgy – akárki is lehetett – versenybíróként hirdetette ki a megosztott első díjat:

– Büdös kölykök! Megfizettetjük a szüleitekkel az utca összes összetört lámpáját! Hisz most már tudjuk, hogy mindegyiket ti tettétek tönkre!

Elszontyolodtunk, sőt: elkeseredtem. Nem a rossz találati arány miatt, mint a mai kis srácok, nem is az igazságtalan verdikt hatására, hiszen az nem volt ismeretlen gyermeki életünkben. Mindenkivel mindenféle jogos és jogtalan, igazságos és igazságtalan megtörténhetett. Ebben éltünk az utcán, az iskolában, némelyek a családban is, a magasabb szempont, érdek, tekintély álruhájában mutatkozó önkénnyel testközeli érintkezésünk volt.

Nem holmi magasztos elvek, hanem a hitvány anyagiak taglóztak le bennünket! Én úgy kalkuláltam, talán tévesen, hogy egyetlen lámpabura ára anyám félhavi fizetése! Akkoriban kettévágott, azaz 5 dekás fél vajat is kínáltak a boltban, s nem akadt, aki három vagy hat kiló mosóport egyszerre megvett volna. Az asszonyok még stoppolták a zoknit, a cérnaharisnyát, bár inget-blúzt látható helyen már nem foltoztak. Télen megesett, hogy vászonszatyorban cipeltem fel a Városmajor utcai szenestől a hegyoldalba egy vagy két napra való német brikettet gyújtóssal együtt. Annyit elbírtam, amennyit anyám pénztárcája. Egyszóval nem véletlen, hogy a tekintélyes dörgedelmet és a tragikus helyzetet elfogadtam, s rögvest magam kerestem a kiutat belőle.