„A magyar hazát ma elsősorban nem a kard, hanem a kultúra tarthatja meg és teheti ismét naggyá.” Klebelsberg Kunó szavai 1922-ben, amikor a kultuszminiszteri széket elfoglalta. Nem vesztették érvényüket.

– A dualizmus kori kultuszminiszterek is mondtak hasonlókat, majd Klebelsberg utódja, Hóman Bálint is. Ami jól mutatja, hogy abban a két 1945 előtti időszakban, amikor hazánk a globális mutatók alapján nem távolodott, inkább közeledett Európa centrumához, az oktatás kiemelt szerepet játszott. Odafigyeltek, és sokat költöttek rá. Az utóbbi húsz évre ez sajnos nem igaz. Nemcsak az 1945 előtti időszakokhoz, de még a Kádár-érához képest is romlott a magyar diákok teljesítménye.

A két világháború között sokan fényűzésnek tartották az oktatásra fordított pénzt, a politika mégis következetesen kitartott.

– Klebelsberg tudta, hogy a modernizáció követelményei miatt az analfabetizmust fel kell számolni, és szükségünk van a világban otthonosan mozgó, magasan képzett szellemi elitre. Ezért fejlesztette a népiskolai hálózatot, és gondoskodott egyidejűleg az elitképzésről. Nemcsak egyetemeket hozott létre (az egyharmadára szűkült országban a meglévő kettő mellé két újat), hanem a külföldi magyar intézetek hálózata révén megvetette egy új posztgraduális képzés alapjait. A legkiválóbb diplomás fiatalok ösztöndíjjal laktak és tanultak ezekben az intézményekben. Bibó István és Kosáry Domokos egyaránt ezt az utat járta. Az a pénz és gondoskodás, amit akkoriban fordítottak ilyen célokra, sokáig nagyon pozitív hatással volt a szellemi életre. Tehát megérte a „fényűzés”. 

Ma már nem kiváltság egyetemre járni, igaz, a „papír” értéke jelentősen csökkent. 

– Megszűnik az egyetemek elitjellege. A nyugati világban ez már a hatvanas–hetvenes években bekövetkezett. Nálunk a kilencvenes években liberalizálták a rendszert. Az 1989 körüli százezerhez képest ma csaknem négyszázezren vesznek részt a felsőoktatásban. 

A tudás popularizálódik, miközben az alap- és a középfok színvonala is romlik.

– Ennek részben anyagi, részben képzésbeli okai vannak. 1991-től 2008-ig tanítottam az ELTE-n történelem szakosokat. A kilencvenes évek közepéig döntően tehetséges diákokkal találkoztam. Aztán csökkent a színvonal. Ez részben a létszámnövekedésből adódott, részben pedig abból, hogy az okosabbak már nem történelemtanárnak jelentkeztek, hanem jogásznak, közgazdásznak vagy más elit szakra. Amikor a „maradékot” megkérdeztem, ki akar tanár lenni, kevesen jelentkeztek. Vagyis évek óta többszörös kontraszelekció révén töltődik fel a tanári gárda. 

Ezeket a problémákat régóta ismerjük, mégsem történik semmi.

– Pedig új helyzetben vagyunk. Ma már azzal a tudással, amit a gimnáziumban vagy a felsőoktatásban megszerzünk, nem boldogulunk életünk végéig. Felesleges továbbra is tölcsérrel tölteni a tényismereteket a diákok fejébe. Inkább arra kellene megtanítani őket, hogy képesek legyenek maguktól megújulni. És persze az angoltudás is nélkülözhetetlen! Minden szinten tanítani kellene, éspedig sokkal hatékonyabban. Ehhez persze profi tanárok kellenek, amire nem lenne szabad sajnálni a pénzt. A falvakban munkát vállaló nyelvtanárnak lakást vagy autót kellene biztosítani. A másik alapkövetelmény a számítógép-használat. E téren van előrelépés. 

Az, hogy a gyerekeket megtanítsuk tanulni, rávezessük őket arra, miben jók, és többet dicsérjünk – nem pénz kérdése.

– Nemcsak az. Fontos, hogy a pedagógusokat is ilyen a szellemben képezzük.

Most nem így képezzük őket?

– Nem. Nekik is elsősorban ismereteket tanítunk. S amennyiben módszertant, akkor sem a kreatív technikákat, hanem a poroszosat. Persze: mindegy a módszer, ha van eredmény. 

Csakhogy nincs. Miközben a felsőoktatásban egyre többen tanulnak állami pénzen.

– Két jól működő rendszert ismerek. Az amerikai filozófiája az, hogy mindenki eldönti, mit s hol akar tanulni, és megfizeti az árát. A Harvard, a Yale a presztízs miatt jelentkező gazdag diákok által befizetett tandíjakból a szegény, de okos hallgatóknak ad ösztöndíjakat. 

Erre idehaza azt mondanák, hogy a szegény gyerek el sem jut odáig, hogy felvételizzen.

– Aminek nem így kellene lennie. A Horthy-korszakban Erdei Ferencnek a makói hagymások adtak ösztöndíjat, másoknak a protestáns vagy a katolikus egyházközség. Egy helyi tantestület pontosan tudja, ki a szegény, de tehetséges gyerek, felhívhatja rá az adott közösség figyelmét. Emellett persze jutalmazó jellegű állami ösztöndíjrendszert is működtetni kell. A másik modell a finneké. Náluk annyi embert vesznek fel – szigorúan a tanulmányi eredmény alapján – a felsőoktatásba, amenynyit a prognózisok alapján jónak látnak. Számukra viszont ingyenes a tanulás. 

Tudják, melyik ágazat fontos, s hogyan fejlődik.

– Mi is tudhatnánk. Ahogy tudjuk is, hogy sokkal több fizikatanárt kellene képeznünk, viszont nincs szükség ennyi „kommunikáció- és nemzetközi kapcsolatok”-szakértőre. Ez ugyanolyan kérdés, mint a vállalkozói szférában a körbetartozások ügye – azért lehetséges, mert a törvényi környezet és a bírói gyakorlat megengedi. Rajtunk múlik. 

Inkább hitviták zajlanak. Például arról: nemzetellenes lépés-e megszüntetni a kistelepülési iskolákat.

– Ezek politikailag motivált műbalhék. Osztatlan kisiskolában tanultam, ahol négy osztály ült egyetlen tanteremben, egy tanítónővel szemben. Később ennek gyakran éreztem a hátrányát. Noha szerettük a tanító nénit, nem volt szaktanár. Osztott iskolákat szaktanári rendszerrel pedig csak egy bizonyos létszám fölött lehet működtetni. Ezért a körzetesítés híve vagyok, persze az utazási feltételek biztosításával. 

Mi kell a politikai akarathoz? Klebelsberg-nek ott volt a trianoni trauma, amelyből fel kellett állni. Nekünk most egy válság jutott.

– Lehet, hogy ez nem elég. Klebelsbergnek egyébként nemcsak a hadseregfejlesztés tilalma adott lehetőséget nagyarányú oktatási beruházásokra, hanem a politikai rendszer autoriter, de stabil jellege is. Nem volt politikai váltógazdálkodás; Bethlen tíz évig lehetett miniszterelnök, Klebelsberg pedig kultuszminiszter. 

Azért persze nem sírunk vissza semmilyen tekintélyelvű rendszert. Európában működik néhány demokrácia, ahol van egyetértés fontos ügyekben.

– Ez politikai kultúra kérdése. A miénk fejletlen. Az elmúlt húsz évben négyévente cserélődtek a kormányok, ami minden hosszú távú programot kioltott. Stratégiai ügyekben is hiányzott a konszenzusteremtő szándék. Az oktatás tipikusan ilyen. Ha az említett angoltanári programot beindítanák, az eredmény legkorábban tíz vagy inkább húsz év múlva jelentkezne. 
A redisztributív kiadások, illetve az élőmunkára nehezedő terhek csökkentését a vállalkozók előbb vagy utóbb, de ki fogják kényszeríteni. Az oktatás fejlesztése azonban nem jár közvetlen és egyéni haszonnal. Az érdemi változásokat ezért sokkal nehezebb elképzelni. Pedig a japán, a finn és az ír sikerek azt mutatják, hogy a felzárkózásnak ez elengedhetetlen feltétele.