... vagy talán köszönne előre is?

Az ember a rábízottak érdekében – Halák László könyvcímével szólva – időnként felteszi a kérdést: Jóra nevellek? Jóra nevellek a példámmal, az irántad kifejezett tiszteletemmel?

A kisterenyei gyermekotthonban jöttem rá, hogy a srácokat magam elé engedő udvariassággal ellenkező hatást érek el: modortalanságra, gőgre, bunkó viselkedésre szoktatom állami gondozott fiaimat. Tehát az ő érdekükben le kellett tiltanom magamat az előzékenységről. Azután a Hatkilóban ismét változott a módi: becsengetéskor az osztálytermek előtt a sorakoztak a tanulók, a tanár nyitotta a kulcsra zárt ajtót, s a növendékek, akár a rabok, vonultak befelé. Az esti-délutáni felnőttoktatásban megint másként működött a rendszer: öröm volt végignézni, amint sorjáztak befelé a szép szegedi lányok, asszonyok, s legszívesebben a notórius késlekedőket is maga elé terelgette volna az ember, csupa önzésiből: hogy megússza a percekkel későbbi, néha primadonnákat is megszégyenítő antrét.

A tanárt gyakorlati szempontok vezérelték, amidőn a felnőttoktatásban eltekintett a formaságoktól, nem volt jelentés, fel, vigyázz! a hetes krétavadászati felelősként fungált csupán, nem kellett feleléskor a padokban felállva zörgetni a széket, s csak indokolt esetben kértem, hogy táblához jöjjön valaki. Aludni nálam szabad volt, legfeljebb egy-egy tréfával, anekdotával rendeztem ébresztőt, vagy ha másként nem ment, megkértem valamelyik miniszoknyás osztály szépét, mutassa meg a térképen, merre van észak. A mutatvány legalább ötven százalékban mindig sikerült, a padokban felélénkültek a diákok, felnyíltak a szemek, kinek ezért, kinek azért.

Első felnőtt osztályomban akadt egy fiatalember, aki  daliás termete dacára a  hátsó padok valamelyikében igyekezett láthatatlanná válni, s miután elvackolódott, gyakorta jókat szunyált. Hatalmas karjával-vállával beterítette az elspórolt anyagú, keskeny padot, lerítt róla, hogy kenus testvér! Már csak azért is rokonszenveztem vele, mert sportoló volt, és nem focista! Arról meg szó sincs, hogy csak aludni járt volna az órára: aki dolgozó emberként próbálta, tudja: néhány perc szőrpászítás után aktívabbak vagyunk, javul a figyelem, lehet jegyzetelni, kérdezni.

Azt nem állítom, hogy Bohács Zsolt minden órámat látogatta, de nem mulasztott többet, mint mások. Azt sem tudtam, mikor van versenye, hol edz, hol nyeri a magyar- vagy a világbajnokságot. Nem hozott sem kenu sem kamu igazolást a hiányzásokról, nem volt rá szükség, egyszer sem jött cinkos, tanárpuhító szöveggel. Az égadta világon senki nem járt közben az érdekében, nem zaklattak miatta a főnökeim, hogy hányast adjak vagy ne adjak neki, nem kellett távollétében levizsgáztatnom, nem jött a nyakamra az igazgató, a párttitkár, a tanácstag még egy sportbarát kolléga sem.

Nem voltam túl engedékeny tanár, különösen azokkal szemben nem, akiket becsültem, akikkel szimpatizáltam. Nem is sejtettem, hogy Zsolt érettségi után a jogi egyetemre tart, ritka dolog volt ez akkoriban az estin-levelezőn. Nem ismerem a sport világát, azt hittem, csak a focistáknak jár tanulás nélkül is bizonyítvány, a sportolóknál viszont nem különleges érdem, ha tanulnak. A bajnok vizsgázott, teljesített, s a második legjobb jegyet kapta.

Most is hasonló, dobogós helyezés várja. Az ország legsikeresebb polgármesterével szemben országgyűlési képviselő-jelöltként indul. Jó megjelenésű, szimpatikus embernek tartom, még ha nem is a tanítványom, csak egy volt diák, akit – hipnopédikusan – tanítottam.

A tanítványaim ugyanis rám köszönnek az utcán. Sajnos, ezernyi tanulóm mindegyikét képtelen vagyok felismerni. Így aztán megesik, hogy a mentőhelikopteres, a főnővér, a tanárnő, a kőműves köszön először, amelyet mindig viszonzok, a nőknek egy kis örömbe vegyült zavarral, hiszen megelőztek. Olyan diákkal, aki nekem nem köszön vissza, mindezidáig csak eggyel találkoztam.

Nos, ha a jövő héten alkalom adódna, biztosan megtörne a jég. A képviselőjelölt okos ember, ki is tanították, negyedszázad múltán bizonyosan kalapolna a tanárától remélt két szavazatnak. Nem tehet másként a riválisa, a nem éppen közvetlenségéről híres polgármester sem, aki az egyik voksomra biztosan számít.

Nos, ha véletlenül ugyanabba a kocsmába térünk be a héten, ígérem, visszabólintok mindkettejüknek. Csak magam miatt: hiszen nem vagyok politikus, én tudom a tisztességet!

Utóirat 2010. április 12-én: Nem találkoztunk. És nem a város eddigi, legtöbbet épített polgármestere nyerte az első fordulót. Kíváncsi vagyok, melyikük kalapol össze többet a másodikban.