Főhadnagy úr hívat az irodába....

Sem újoncként, sem leszerelőként nem voltunk elragadtatva saját harcértékünktől. Nem láttuk értelmét a két esztendős bezártságnak, a lagymatag kiképzésnek, alig találkoztunk vérbeli katonával a budagyöngyei laktanyában. A mi sorványunkból csak egy-kettő vállalt csontfőhadnagyként további éveket. A katonai dilemmák közül nem az öt évre aláírható továbbszolgálat, azaz leszerelni, vagy bennmaradni okozott fejtörést, bár az utóbbi lehetőség engem is megkísértett.

A sereg – a kezdő hetek reggeli tornáit és néhány szokatlan takarítási metódust leszámítva – nem jelentett komoly fizikai megterhelést számunkra. Az első katonai műveletet a fókával végeztük. Még azokat is megviselte a széles terpeszben felmosóronggyal faltól falig végzett akció, akik korábban odahaza elkövettek hasonlókat. Az, hogy erre a körletben – magyarán: ahol laktunk – napjában többször is sor került, nem csak a tisztaságot, hanem az alá-fölérendeltségi viszonyok tisztázását is szolgálta. De tény és való: a laktanyánál jobban takarított közintézményt, kórházat, iskolát, kultúrpalotát életemben nem láttam, beleértve a Magyar Néphadsereg Központi Tiszti Házát, ahol szintén loptam a napot, de már a hetvenes években, pár hónapig.

Meg kell valljam, otthon nem a házimunkában nyújtott segítségem hiányzott 1966-67 fordulóján, csak én magam. Egy-egy nagytakarítást meg hasonló alkalmi megmozdulást kivéve minden házi munka anyánkra maradt. Mondhatnám cinikusan, hogy ez történelmileg így alakult, de azt majd máskor. Inkább elárulom, hogy Anyunak 1966 őszén a munkahelyén is eszébe juttattak.

Az asszonyok ugyanolyan kedvességgel és számítással kérdezgették őt a katona fiáról, ahogyan a saját dolgaikról meséltek. Egy idősebb nő, miután hétről hétre azt hallotta, hogy nem, még nem jött haza a gyerek, megunta. – Majd szólok Gusztinak! – mondta. Igen ám, de a helyzet ezután sem változott. – Marika, még most sem? érdeklődött újra. Anyám csak szótlan mosollyal ingatta a fejét. – Ejnye, ez a Guszti! – reagált a néni. Anyám olyan nagyon nem vette komolyan a munka közben elhangzott dolgokat, a következő fokozatot, a – Na megállj Gusztit! meg végképp nem, hiszen fogalma sem lehetett róla, kicsoda az Istenhez hasonlatosan sokat emlegetett személy.

Nem úgy a laktanyában!

Valamikor február elején épp őrszolgálatot adtunk le, a lakókörlet fala, a laktanyakapu és az őrszoba-kapusszoba által közrefogott térségben pihenjben, de alakzatban vártuk a váltás felvezetésének végét, amikor felfigyeltünk arra, hogyan vágódik ki az áldott jó Dömök törzsőrmester a keresztrejtvényfejtést félbehagyva és elfeledve a kapu-ügyeletesi helyiségből, és igyekszik futólépésben a vasajtón kívülre kerülni. A mellé beosztott sorkatona viselkedése ugyancsak rendkívüli helyzetet jelzett, amely a maga valóságában rögtön ki is bontakozott. Pár szó a felvezetőmhöz, aztán kiragadtak a sorból teljes felszereléssel együtt, be a körletbe, le a cuccot fegyverszoba és stokiztatás nélkül, hogy azután a legszemetebb öreghonvéd – Patonai – aggassa rám a kimenőruhát! Majdhogynem kilöktek az udvarra, azután meg a kapun, és senkit a világon nem érdekelt, hogy az első kimenőcédulám a zsebemben van, csak az, hogy ha nem is a hazát, de a laktanyát élete kockáztatásával is megvédje a Hidász utcában várakozó Volga utasától!

Ő volt Guszti, a Határőrség főparancsnoka (1964-1974), szemben a Manrézából! Akkor még „csak” ezredes, de ha személyesen öltöztetett volna kimenőruhába, olyan tiszteletadást kellett volna odabent elrendelni számára, amilyen a zászlóaljnál évekig nem fordult elő! Hogy szólnia kellett volna a kürtnek – nem is volt! –, az a minimum! Később, 1967 szilveszterén, a honvédség első „Élenjáró századának” avatására egy közel sem olyan magas beosztású tábornokot várva  a járdaszegélyeket is lemosták és sakkosan fehérre meszelték minálunk, ráadásul minden egyes sorkatona új gyakorló ruhát kapott. Aznap magam is csinosan vonultam be a helyőrségi fogdába, ahol ezt-azt leirigyeltek rólam a kimenőre induló smasszerek. De legyünk katonásak: ez nem az a történet, csak jelzem: lemaradtam arról a hajcihőről.

A laktanya is megúszta Gusztiét. Ő is tudta, mi következik, ha kiszáll a Volgából.

Akkoriban egy főparancsnok anyósa érdekből nyugdíjért, vagy csak tisztességből, de ugyanolyan proli munkát vállalt, mint bármelyik magyar háziasszony. Biztosan nem a bedolgozói jövedelemre voltak rászorulva, azt nélkülözhette a határőr ezredes háztartása! Az otthoni békességet azonban nem. Folyamatosan növekvő problémát okozott, hogy az anyós, akit egyébként sose láttam, egyre sűrűbben követelte a főnökasszony fiának a kimenőt. Mit sem tudtunk erről anyámmal, pedig, mint utólag kiderült, a Hidász utcai laktanyából január közepétől minden Vargát hetente hazazavartak, hogy végre nyugtuk lehessen Gusztitól! Ő is azt remélte odahaza …

Miután leszállított anyámnak Máriaremetére, pár hét múlva én is meglátogattam, a taxizást megköszönni. Elbeszélgettünk máskor is, így került sor arra, hogy felajánlja számomra a honvédségi leszerelést követően a határőrségnél történő fél-hívatásos elhelyezkedést. Szép ruha, szabadidő, hosszú szabadság, táppénz teljes fizetéssel és szolgálati lakás. Két szoba összkomfort. Lakni, kiszolgáltatottságtól mentesen élni a legmegvalósíthatatlanabb álmom volt akkoriban. Hiszen ide is hányszor leírtam az otthon, odahaza, lakás szavakat! Máig kedvesebb adatom a lakcímem, mint a legsajátabb, a nevem. De mégsem vállaltam továbbszolgálatot.

Nem a megalkuvásmentes idealizmusom késztetett erre, nem a „kommunizmussal” szembeni ellenállás, nem is a tsz-eseken tréfálkozó, gúnyolódó leszerelő hangulat. A katonai kötöttségek sem zavartak. Nem voltam lépes hazudni Szabó Gusztáv vezérőrnagynak. Ez az ember – mindegy miért – kezet nyújtott nekem, segítő kezet, egy tetőtől talpig katona kezét, a kemény kuruc fészekből elszármazott újheli fiúét, a parancsnokét. Kompromisszumot, különbékét kötni a seregben megtanultam, de nem voltam képes még egy lakásért sem az ő hívatástudatához méltatlan hamis látszatot mutatni. Pedig az én világomba való belépéstől épp úgy eltekintett volna Guszti, mint a ráfos laktanya kapuján belül neki járó főparancsnoki tiszteletadástól.

Főhadnagy úr hívat az irodába:
maradjál bent kedves fiam továbbra!
Három csillag lesz a válladra de rávarrva,
egész század hallgat majd a szavadra!

Főhadnagy úr, köszönöm a jóságát,
adja másnak mind a három csillagját,
van már nékem odahaza kökényszemű galambom,
annak a két szeme az én csillagom…