A konkrét helyzet konkrét elemzése

Iskoladráma[1]

Aki iskolás gyermek szülője, bizonyára tudja, mit jelent e két szó: tisztasági csomag. Szívesen befizetné akár félévenként, évenként azt az összeget, amely fedezné a belőle rendeltetésszerűen elfogyó anyagok (WC-papír, szappan, papírzsebkendő) árát, hogy ezek akkor és ott álljanak a gyermek rendelkezésére, amikor és ahol szükségesek. A pedagógus szülőknek az sem újdonság, hogy az előbbi ötlet bármily praktikus, oly lehetetlen, a nagybani beszerzést a hivatalsegéd, a gondnokság, a GAMESZ helyett előbb-utóbb a pedagógusokra lőcsölné a felsőbbség. Így aztán egy-két vásárlási műveletből lesz ötszáz-nyolcszáz, melyeknek a fele elsőre sikertelen, majd következik a hátitáskák tanszerekkel, tornafelszereléssel, ajánlott olvasmányokkal, valamint a technika nevezetű, újabb keletű szülő-szomorító kellékeivel való megtömése után a tisztasági csomag elhelyezésének megoldhatatlan problémája - amíg a lurkó el nem veszti, amíg a tartalma tönkre nem megy, vagy uram bocsá' el nem használódik. Üzenő füzet, ellenőrző, és a ciklus kezdődik elölről, áldjuk a csomagot, a gyermeket, az iskolát - ötszáz-nyolc-százan-ezerszer...

Egészen más helyzet, ha nem a gyermek, hanem a pedagógus-szülő indul az iskolába, a munkahelyére. Itt mint alkalmazott, munkavállaló, szakszervezeti tag elvárhatja, hogy a mosdók, szertárak, mellékhelyiségek szappannal, tiszta törölközővel és egyebekkel a rendelkezésére álljanak. Öltöző, ruhatár általában nincsen, s nem mindenkinek jár a ruháját az asztal száláitól, a hátsó padokból kiálló csavarok kártevésétől, vagy akárcsak a krétaportól óvó köpeny sem. Pedig ezek szükséges dolgok, s a szükség nagy úr! Időnként nemcsak a tanárnak parancsol (no de ki nem parancsol a tanárnak?), hanem még a római pápának is, aki tudvalévelőleg az egyedüli a tekintetben, hogy csak a halála után találkozik a főnökével. Nos, a szükség, mint említém, már csak ilyen. Beparancsolja az embert abba a kis intim helyiségbe, ahová, ugye, a nagykirály is gyalog járt, s ahol a kiskirály is csak magára számíthat!

Éppen ezért a tanulók százait, valamint az értük dolgozók seregét foglalkoztató tanintézetben kell legyen legalább egy olyan illemhely, ahol naponta leledzik papír. Igen, abban a minden tekintetben legfontosabb körzetben, ahol az iskola esze és szíve dobog, közel ahhoz a sajtóban többször megénekelt lépcsőházhoz, melynek fenséges csendjét a tanulók zsivaja fel nem verheti, egyszóval az irodák, tanácskozók mellett, mintegy azok sorának nyitányaként magaslik ajtaja. „Hic Rhodus, hic salta!” Itt az alkalom, cselekedj, ugorj! Azaz várjunk azzal az ugrással!

Mert ez az elhelyezés sem feltétlenül szavatolja a papírok biztonságát a Water Closetben – hiszen tudjuk, a tanárok milyenek! Nem átallnak erre a stratégiai készletre rájárni! Sőt! Megtörtént az is egy alkalommal, hogy már kora reggel sem talált a megszorult kuncsaft nemhogy tekercseket, melyeknek itt is, akár a Watergate-ben, a törlés lett volna végső sorsa, de még lapocskákat sem, amiket szintén jelentős megkönnyebbüléssel bocsájtott volna a vízöblítéses enyészet útjára. A csapást a félárbocon lógó, Izabella-színű, múlt heti törölköző magyarázta: bizonnyal nincs itthon a Gazda, s a papírt miegymást elcincogták az egerek.

A pedagógus-szülőt, lám nem kell intőkkel, figyelmeztetőkkel meggyőzni az egyéni tisztasági csomag fontosságáról, mert ilyen körülmények között annak maga is gyakorta szükségét érzi. Hátitáskája nem lévén, s számolva azzal, hogy madzagon lógó csomagocskával közlekedvén a tanulók között nem éppen célszerű derültséget keltene, felszerelését a legnélkülözhetetlenebb többfunkciós papír zsebkendőre csökkentve, de mégis fölényes biztonsággal nyit be oda, ahová gyakran járunk, ám úti célunkról ritkán beszélünk.

Az iskoladrámában itt következik be a katarzist megelőző fordult: van valami szokatlan, megkapó, valami otthonos ebben a fülkében! A dobozka nem árva többé! Belőle lóg, libeg-lobog, akár egy lampion, ünnepi szerpentin, a bőség eleganciájával az a papír, mely a tartójának célt és értelmet ád, használójának pedig megnyugvást e rohanó világban. Az ember szíve megdobban: hát ismét léptünk egyet előre, már itt is, a harmadik emeleten[2], hová a direktor szökőhavonta egyszer vetődik el, itt is van vécépapír! Ezzel a gurigával is dicsőségesen gördülünk előre a tiszta iskola mozgalom szárnyain! Meg jegyében. Meg … megette a fene az egészet, csak gördülnénk, mert guriga nincs! Lapocskák sincsenek. Mindössze ötven centi szenzáció csüng alá, ügyesen rágyűrve belülről az adagoló nyílásra.

Az ember nem az a típus, aki a Világirodalom Remekei VII. sorozatával érkezik meg az enyhelyre. Filozofálni, elmélkedni is inkább szabadabb „légkörben” hajlamos, ám a célszerű rendeltetését megcsúfolva csalfán libegő-lobogó papírcsík mégis gondolkodóba ejti. Annál is inkább, mert ezek a lobogók aznap valamennyi illetékes helyiségben megjelentek!

A megoldást nem kellett messzire keresni! Ott, azon az említett traktuson, ahol az intézmény esze és szíve dobog a felelőtlenül rohangáló tanulók lábai helyett, a tanteremhiánnyal küzdő iskola irodákkal és tanácskozókkal telített szintjén vendéget, „középmagas” vezetőt várnak. Tatár elvtársat[3], aki természetesen „első számú vezető” a maga porlódi[4] dombocskáján, épp ezért tájékoztatni fog, de megtekinti magát az oktatásvégrehajtási intézet is!

Szó, ami szó, egy ilyen látogatás még a történtek idején sem volt ok lobogóra, zászlódíszre! A pedagógus, az – engedjük meg – ember csupán arra következtethetett, hogy a vendég mint hivatásos forradalmár, nem ismerős az iskolák viszonyaival, gyermekei is kinőttek már a higiéniára nevelő iskolákból, ezért széles, ám nem kevésbé mély tájékozottsága ellenére sincs a (kis és nagy) dolog súlyának megfelelően tudatában az egyéni tisztasági csomag fentebb részletezett stratégiai jelentőségének! Rágondolni is kínos, ha az abban a félreeső helyiségben előforduló konkrét helyzet konkrét elemzése, mi több: megoldási kísérlete során jutna a nagy Ember arra a felismerésre, mit is jelent a maga teljességében a papír, a papír hiánya!

E látogatás óta sok víz lefolyt már a Tiszán és a Maroson, no meg az öblítőtartályok csövein. Azóta napvilágot látott egy s más a felsőbb és még felsőbb látogatások rituáléiról. Andai György írt könyvében[5] a szokásos WC-vizitről, amelyet az Öreg majd minden látogatása során megejtett, s a tapasztalatokról következtetett az egész létesítmény állapotára. „Ám mivel e szokásáról mindenki, mindenhol tudott, mindenki mindenhol felkészült”. Kádár János példája – akár jellegzetes beszédmódja, betűejtése – rendesen tovaterjedt a fő- és félvezetők, elvtársi notabilitások körében, de folyománya természetesen meglepte a kontraszelektált, tájékozatlan tanárt.

Kérdezhetnők: mi változott ma, a „tavaszi nagytakarítás” idején? Hiszen helyzet – az van, bár látogatások nincsenek, nincsen mit elemezni. Az ember (gyerek, szülő, pedagógus) felkészül a közös létesítmények használatára, s azok higiénés állapotára tekintve eszébe jut a hajdani, zászlódíszes látogatás, majd nosztalgikusan megállapítja:

Olyan jó király még nem volt![6]

(Délmagyarország, 1990.06.01.)

[1] Pedagógus napra

[2] Nem volt és nincs a Hatkilóban harmadik emelet.

[3] Török elvtárs.

[4] Temesi Ferenc: Por című szótárregényében Babits Porvárosa, Szeged neve Porlód.

[5] Feltételeztem, a címet minden olvasó ismeri.

[6] Kádárról mondták…