Titkoltam, felejtettem.

Titkoltam, felejtettem.

Tanári pályám elején komolyan vettem a dolgom. Néha később is, ha megfeledkeztem magamról. Nem írtam, nem olvastam – a tanári asztalnál, miközben a jól megfélemlített gyerekek álságos gyakorlatok fölött szuszogtak volna a padokban. Vízi úttörő körökben emlegettek valakit, bizonytalan hangsúlyokkal, aki állítólag ily módon készítette a doktori értekezését. Nem ismertem. Sem a személyt, sem ezt a módszert.

Az iskolában reggel 6 óra 45-kor kezdtem gyermekfelügyelettel, s a hét majd’ minden napján szakkör, a külváros külterületén pusztai napközi, ezek némi túlórapénzt hoztak. Csupa szerelemből: tanteremfejlesztés, vízi úttörő foglalkozás. A hazaút hossza épp elegendő volt kikapcsolódni, hogy azután „otthon” órákra készülhessek. A heti másodikra vagy harmadikra szombat délután és vasárnap nem lehetett tervezni. Menet közben derült ki, mi ment át, mit kell még gyakorolni, esetleg újra feldolgozni.

Tanítani persze mindenki tud, úton-útfélen épp úgy, mint a köztársasági elnöki palotában, a Vár magasán. Csak legyen, aki elviseli. Hátra tett kézzel. Aktivizálni az osztályt, érdekeltté tenni, részesévé tenni annak, ami szerintem fontos, őket meg nem nagyon érdekli – ez bizony szakma. Feleltetni azonban ennél is nehezebb. Már ha a számonkérés nem Számonkérő Szék, nem vallatás, nem az áldozat fölényes vergődtetése váratlan, gonosz kérdésekkel. Ó, mennyi korábbi sérelmet lehet ily módon kompenzálni! És milyen szánalmas, aki ezt teszi!

A jók és jobbak önállóan elmondott feleletéhez mindig fűztem egy kérdést, hogy lehetővé tegyem a megértés igazolását. Azt, hogy a gyermek tovább jutott, mint a tankönyv, a vázlat, a magyarázat memorizálása. A magolás bizonyos esetekben nélkülözhetetlen, s cseppet sem szégyen, magam képtelen lévén rá, még csodálom is. Ezt a bizonyos utolsó kérdést inkább megbecsülésnek szántam, mintsem ellenőrzésnek. Akárcsak Ötvös Péter licenciáját arra, hogy bármikor kihozhatta az ellenőrzőjét egy beírt ötössel, aláírtam. Tanári önkény. Beismerem.

Amikor az aranyszőke hajú, páros copfos hetedik ás Zsuzsi felelt, szinte az egész osztály drukkolt neki. Tudták, hogy tanult, készült, ráadásul szerették. Egymást, és benne őt is. Ismeretlen volt náluk a társasági diszharmónia. Zenei osztály lévén a kultúrának és az empátiának a számszerűsíthető ismerethalmazokat feloldó légköre uralkodott. Így talán nekem is drukkoltak. Előbb a tekintetükkel, később pár szóval, gesztusokkal kérték: a szépen ívelő felelet csúcsán Zsuzsitól ne kérdezzek semmit.

Mert a koronázó kérdést arcpír, gátolt beszéd követte. A kislány akart, de gyötrődött, én nem akartam, de gyötörtem. Feleletről feleletre. Kihívás volt számomra, hogy tudom-e úgy kérdezni, hogy válaszoljon. Bátorítón, megnyugtatóan, tréfásan, ahogy csak tellett tőlem. Na most! Most az egyszer! Miért ne sikerülne?! S azután legközelebb is. Nem sikerült. Feladtam, kínossá vált hozzá nem értő erősködésem, az erőszaktévő szerep. Az a néhány szó, amelyet így világra segítettem, nem érte meg. Máig nem tudom, mennyire utált érte. Viselkedésem mögött nem sejthette együttérzésemet.

Arról nincs emlékem, hogyan simult el a görcs. Alkalmazkodtam? Fejlődött? Csak képzelem, hogy ez is – az is. Elhallgattam és ezért felejtettem a történet végét.

A szálakat kiengedtem a kezemből. Konzultáció és összeesküvés következett a tanuló háta mögött az osztályfőnökével, Ötvös Péter özvegy édesanyjával. Jutka épp úgy korán magára maradt, ahogyan Zsuzsi édesanyja. Az apa elvesztése okozhatta a beszéd-görcsöket. Amikor egykori tanáromat, a pszichoterapeuta dr. Virág Terézt megkerestem, azonnal igent mondott a vizsgálatra. Ezt követően sosem tudakoltam, hogy vajon mikor és miként folyt, eredményes lett-e a terápia. Otrombaságnak, erőszaknak tartottam volna. Nem tolakodtam közelebb. Ha Zsuzsi odaért hozzá, Teri néni biztosan segített.

Jó volna tudni, hogy abban az osztályban nem garázdálkodtam hiába.