Ami fontos, megőrizted.
A kukába, azaz egyből a dolgok közepébe mégsem nyúlhatok csak úgy, ezért elmesélem, hogy egykor a tanító néni informált a május első vasárnapi ajándékozásról. Meg is cselekedtem. Valamiféle korai, de már nem legelső keresményemből négy darab szép fehér, alul kigömbölyödő, pikkelyezett tapintású, felette halvány virágcsokorral díszes bögrét vásároltam. Hogy iskolai műsor végén, vagy kilenc és féléves legényke voltom magányos maflaságával nyújtottam át, arra nem emlékszem. A hagyatékban, magántörténelmünk tárgyi emlékei közt fellelni, magamhoz simogatni őket hiába törekedtem. Holott a négy bögre sokáig nem került használatba: ott sorjáztak a nagyház sarkában állott szekrény tetején, a nagy csupor mellett, amelyben a hatforintos rádió előfizetési nyugtákat, villanyszámlákat és más fontos dolgokat őrzött Nagyanyám.
Nem büntetésből mellőztem anyámat, bár tény és való, akkoriban nem állt tőlem távol, hogy egy valakit máshoz képest soroljak előre-hátra szeretetem, megbecsülésem rangsorában. Ídesbíres nagyapámhoz fűződő rajongásom ellentettjeként pillogtam elmarasztalóan az általa kardos menyecskének titulált nagyanyámra, aki nem csak a nádfedeles kicsi házban, de az onnan belátható egész gyermeki mindenségemben szigorú rendet tartott. Mégis ő kapta az anyák napi meglepetést. Ő volt közel.
Azóta a világ változott, s benne változtunk mi is. De ma sem hiába vezetik a kicsiny, még ügyetlen kezeket az óvónők-tanítónők. Készül a gyermeki meglepetés, a megformált szeretet – az édesanyának. Mindenkit megillet, aki életet adott.
Nem tudhatom, mit jelent anyának lenni, hogy közülük kinek mennyit ér az anyák napi, a nőnapi gyermeki saját kezű. Arra képtelen Kisfiam helyett óvónő készítette a nőnapit. Nagyfiam óvodai alma jele maga alkotta virág kollázsa alá került. Tárgyi emléke annak az érzésnek, amelyet belsőnkben fellelni életünk legnagyobb eseménye. Szeretni – maga az élet. A nő, az anya, az anyaszívűek ajándéka mindkettő, ha belőle visszaadni valamit-valamennyit képesek vagyunk.
Az Atyaisten után ő a legelső, aki számunkra adatott. A kislány róla veszi az emberi-anyai-női mintát, a fiú először őt, majd az óvónénit szeretné feleségül venni, benne látja a jobbik felét. Később választ, önállóan. Feleséget. Gyermekeinek anyát.
Ha teheti, rólunk vesz mintát. Az anyák napi köszöntés, meg a névnapi és a nőnapi így válik természetessé. Miatta egészíti ki az ember ilyenkor a zsebpénzt, miatta segít megfelelő hanglemezt, könyvet, ajándékot választani, mert apák napja nincsen. Nem számít, nem számítasz, ez a fiúk dolga. A te dolgod. Aztán egyszer csak kézen fogja a gyerekét, s miután a zsebpénzt kikerekítette, a könyvesboltban segít kiválasztani az anyák napi ajándékot. Megkérdezzük az eladót, aki ebben a boltban is ismerősünk, hogy – Ugye annak, aki a meséket szereti, Bettelheim jó lesz? – s már mehetünk is. Délután jó volna még egy mozi, de a láthatás kettőkor lejár.
– Majd jövök, Apu! – ígéri. Komolyan gondolja. De te tudod, hogy nem jöhet.
„Odahaza” – már ha mindenből kiforgatva van ilyened, előveszed a pár évvel korábban készült nőnapit, anyák napit. Nem vagy pozitív, csak keserű. Pedig szerencse, hogy nem vonaton alszol Szeged és Budapest-Nyugati között oda-vissza, nem adsz ki 40 %-kal kurtított fizetésedből további 30 %-ot albérletre, s lám, tellett ajándékkönyvre is. Munka után mások házán trógerolsz ismét, de kukáznod nem kell.
Ami fontos, azt megőrizted.
A konyhai szemetesből az anyák napi köszöntő lapot.
