Csacsicska kommentje

Csacsicska kommentje

96 éves korában találkoztam vele utoljára: változatlanul a Markó utca 3. szám alatt lakott. Teljes – nem tévedés! – teljes szellemi frissegében. Úgy fogadott, mint akit két napja látott utoljára. Az íróasztalán volt az édesanyám által írt köszönő levél, amit akkor írt neki, mikor végeztünk a Városmajorban.

1965-ben végeztem: az utolsó találkozásunk talán 2007-ben lehetett. A levelet legalább 40 évig őrizte.

Félárva gyerekként született 1911-ben: édesapja kolozsvári színész volt, édesanyja talán szintén színész. Gyermekágyban halt meg, amikor Pados megszületett.

Apja – talán foglalkozása okán – nem nagyon törődött vele. Nevelőszülőkhöz került, vidékre. Édesapja is korán meghalt – sokat a részletekről nem mesélt nekem. Egyik helyről a másikra hányódott, elérte az iskolás kort – és nem íratták be iskolába. 10 éves korában Sopron mellé került újabb nevelőszülőkhöz, egy idős zsidó házaspárhoz. Ők lettek az „igazi szülei”. Ekkor íratták be iskolába: egyetlen év alatt behozta a többieket… Közben dolgozott a „szülék” gazdaságában: alighanem minden paraszti munkában jártas volt.

A helyi plébános figyelt fel rá, eszméletlen tehetségére. Az egyház „vette kézbe”, innentől kezdve ők támogatták tanulmányait. Valóban több nyelven beszélt, rendkívül művelt ember volt. A „szüléket” a háború vitte el: könnyezve beszélt róluk.

A világháború alatt – fiatal tisztként – haditudósítóként dolgozott. Annál a repülő századnál, ahol ifj. Horthy István is szolgált. Jelen volt Horthy halálos baleseténél – természetesen nem tudósíthatott róla. Alighanem – akkori hivatásánál fogva – a leghitelesebb tanúja lehetett a történteknek. Nekem annyit mesélt erről, hogy Horthy mindenféle előírást megszegve, hajnalban, egyedül szállt fel a gépével – a baleset felszállás közben történt, a történeteknek nem volt közvetlen tanúja.

A háború után fiatalon megnősült. Feleségét az oroszok az utcán elfogták és elvitték „malenkij robotra”. Pados évekig kutatott utána – már amennyire az ötvenes években ezt tehette – eredmény nélkül. 1959-ben Budapesten, az utcán találkozott vele: egy orosz tiszt felesége lett. Pados összeomlott, inni kezdett. 56-os történéseiről nem beszélt nekem, annál inkább az egykori felesége okozta traumáról.

Rövid ideig a Rákóczi Gimnáziumban tanított, de eltanácsolták, alighanem politikai nézetei miatt. Dr. Tímár László hozta a Városmajori iskolába és a végtelenségig védte, támogatta.

Fantasztikus, szuggesztív tanár volt. Kiszámíthatatlan – hangulata mindig ingadozott. Óráira felkészülni lehetetlenség volt – engem magyarra, történelemre, földrajzra és oroszra tanított. Amit ma tudok, azt szinte kizárólag ő alapozta meg. Féltünk tőle és szerettük. Ha valaki valamiben kiemelkedett, vitte, támogatta, dicsérte, lökte előre. Nem szerette a középszert, de nem kínozta a gyengéket, inkább mellőzte őket.

Idős korára unokaöccse támogatta, segített neki. A nevét sajnos nem tudom, de ha valaki, ő biztosan rengeteg részletet tudhat az életéről.

Dr. Pados Pál nagy egyéniség volt, szeretettel és tisztelettel emlékszem rá.