Érettségizett és nem érettségiztetett diákjaimnak
Érettségizett és nem érettségiztetett diákjaimnak
Alig van Szegeden olyan étterem, kisvendéglő, ahova ne invitáltak volna meg Hatkilóból szabadult diákjaim a búcsú, az érettségi vagy a szakmunkásvizsga megünneplésére. Alkalomadtán adódott bankett elegáns étteremben, meg egyszerű, kedves vacsora, tánccal, tréfás emlékidézéssel a körtöltésen kívül, ünnepeltünk a Tisza-parti halászcsárdában és úszóházon, a Pick Szalámigyár klubjában is.
A búcsúest az az edukációs fázis, amelyet a végzett diákok szabadon rendeznek, vagy nem rendeznek, annyian, amennyien rászánják a pénzt és időt, azt hívnak meg, akit akarnak, s az megy el a meghívottak közül, akinek kedve van. Gondos osztályfőnök azért besegít – még a bizonyítványírás előtt –, mert nem mindegy, hogy jó-e a konyha, hogy svédasztalos tálalás történik-e, A-B menü kérhető, vagy á la carte – legalább a tanároknak. Emlékszem, Pacsóné Évike, az a kolléganő, aki az utca túloldaláról az iskolába történő napi két átkelést tragédiának élte meg, egy ízben minden tanárért kocsit küldetett, értem is, hogy a lakásomtól kétszáz méterre levő Kiskakasba elvigyenek. A rendelésnél is besegített:
– Ebből kérj, Varga, ez a legdrágább! –
No, ha én nem is, a magyaros kolléganő igazán szót fogadott neki, sőt, a férjét is elhozta szabadon rendelni. Az étel-ital után az egyetemi docens lelkesen járta a táncot, és jártatta a kezét fel-le mindenféle gyönyörűségeken, melyeket nézni is tereh! A jó feleség nem sajnálta emberétől a potyát! – Csak össze ne tévesszenek vele! Egyikkel sem! – A Guevara-szakáll és egyéb testi jellemzőink különböztek, de mégiscsak egy bandában bazseváltunk, amelynek egészét nincs okom szégyellni.
A Tavernában nem volt tánc, nem volt zene, hacsak az éktelen kurjongatás nem számít annak. Igazán véletlenen múlt, hogy ismét lakásom szomszédságába igyekeztem. Sohasem szóltam bele a bankett dolgaiba. Ha akartam volna, ez alkalommal akkor sem tehettem volna meg. Nem én ballagtattam az osztályt, lefokoztak. Örültem, hogy meghívtak, meghívhattak volt diákjaim.
Már a Juhász Gyula utcán hallatszott Józsi, a negyedosztályú járási teremfoci bajnok produkciója, aki illő félórás késésem idejére annyira beseggelt, hogy az árva szamár áriája fülbegyónási aktusnak tűnhetett volna mellette. Minden oka megvolt a a felszabadult örömre, büszke öntudattal adta elő és szórta szét nótáit. Vagy miket. Megnyerte a meccset! Iskolapadot többé nem lát, nem kényszerül többé kiművelődni!
Odabent az osztályom, amelyet az utolsó évben nagy pedagógiai körültekintéssel, más tanárt és diákot sem kímélve elválasztott tőlem az igazgató asszony, szanaszét üldögélt. Néhányan illedelmesen beszélgettek az iskola első számú pedagógiai vezetőjével, Mátyás Miklósnéval. Másik oldalán az a kolléganő trónolt, akivel a főnöknő engem váltott.
Lajtókné bemutatkozását így újságolta Mónika:
– Az első beszámolón csak úgy hullottak az egyesek! A legjobb jegy kettes! –
– Tanév elején sokan lazítanak – nyugtattam. Mi mást tehettem.
– De Tanár úr! Ha Golhovics Mária kettest kap, akkor…?!
Akkor bizony csak a tanárnak, annak a szegény tanárnak jár valami más az érdemeire. Nem kettes, dehogy! Ugyan miféle tanár az, aki a terror eszközén kívül egyébbel nem képes előjönni?! Nem az innen-onnan összetoborzott, családi pótlék és utazási kedvezmények érdekében megjelenő első éves összevisszaságban, hanem abban a végzős osztályban, amelynek névsorából a végzősök háromszorosa hullott ki, amíg a célegyenesbe jutottak!
– Mint a baziliszkusz – mondja róla Csonka Pál tagozatvezető – Beül a katedrára és csak néz, néz, amíg mindenki retteg! –
Sosem láttam Lajtókné óráját. Bemutató órát negyed századig munkaközösség-vezető létére sem tartott. Dr. Csonka sem mert hozzá bemenni.
A Tavernába azért csak bementem. A két helyiség egyikében Józsi óbégatott, a másikban kedves, szelíd fiatal nők várták, hogy mikor menekülhetnek el. Két-három fiú hazaszállított egy magatehetetlent. Csorba Attila, a fizikatanár is gyorsan lelépett. Én, a volt osztályfőnök maradtam. Ha már meghívtak, Lajtókné és Mátyásné ellenére. Zavartan néztem a szétesett osztályt, a két minden rendben-t mutató fesztelen főnénit, és szégyenkeztem. Mert nekem kellett volna megmondani – legalább egyszer! – Pacsóné Évikének, Lajtóknénak és Mátyás Miklósnénak valamit.
