Hogyan szállították a kormányzó cefréjét?
A szülővárosomról szóló könyvek, térképek, egykori fényképek iránt attól kezdve nagy érdeklődéssel viseltettem, hogy a tanító néni év végén egy ilyesfélével jutalmazott. De azért Nyitrai Karcsi oklevelét irigyeltem, a színjeles bizonyítványért ígért bicikli meg … Mi minden jut eszébe az embernek, ha a véletlen és a baráti jóindulat hozzásegíti olyan könyvhöz, amely visszaadja a gyermekkor egy-egy elemét, annak szavait, ízeit, illatát!
Farkas Kálmánnak köszönhetik a korombeli kisújiak és az elszármazottak, hogy az egykori vályogvetők, a cséplőbandák, csordások, csürhések megelevenednek előttünk azon a tájon és azokon a poros kisúji utcákon, amelyeken mezítláb szaladgáltunk, a mezőn szarkalábakat, pipacsot szakítottunk, lepkére, szitakötőre vadásztunk, vagy jól odavertük a sárpukkancsot a földhöz.
A kötetnek nincs feltüntetett szerkesztője, létezéséről a 99. oldalon a száletlit magyarázó megjegyzés tanúskodik. Lapalji jegyzetben néhány ilyen megértést könnyítő információt el kellett volna helyezni. Magának a szerzőnek ugyan szándéka, és meg is cselekszi, hogy bevezessen bennünket az évtizedekkel korábbi alföldi, szinte falusi világba, ám nem mindig képes a szövegét kívülről értelmezni, sok minden természetes és világos számára, ami az olvasóinak nem. Az ilyen olvasóknak, mint magam is vagyok, élmény az elmúlt évtizedek felidézett motívumainak a felismerése, de néha nem sikerül. Megmagyarázza például a sokat hallott, de általam nem használt gerádja szót, ha nem is a szó első említése helyén, ám a vele használt vakút jelentésével sajnos adós marad. Vakutas határ - elhagyott, sehová se vezető utakat sugall (19. p.), itt kellene Szentpéteri Géza nagyszerű könyvéből[1] a szerkesztőnek beidézni:”Dűlők találkozásánál lévő út, a dűlőút végén véget érő, többnyire gyalogút”.
Nagy munka efféle apparátussal egy közel 150 oldalas könyvet ellátni, de Kisújszállásnak megvannak ehhez a kiváló szakemberei. Bizton állíthatom, elvégre a Helytörténeti Füzetek 28. darabját tarthatom kezemben, a polcomon a Kisújszállási Nagykun Kalendárium kötetei sorjáznak, képes albumok, néprajzi és történeti munkák mellett. Szerelemből persze nem lehet igényes szerkesztői-lektori munkát végezni, mert az alkalmas személy ugyanabban a boltban vásárol ugyanannyiért, mint a többiek. A megbecsülés a tiszteletdíjon felül jár az arra érdemesnek!
A közreműködőket, adatközlőket, segítőket ömlesztve, a végszóban sorolja fel Farkas Kálmán, ezt bizony jó lett volna a kötet elejére helyezni. Annál is inkább, mert itt, a 141. oldalon olvassuk azt a kötet elejére való információt is, hogy írása 60-70 évre visszatekintő, de nála, az ismeretlen korú szerzőnél idősebbek emlékeire is támaszkodva készült – könyvészet és levéltári adatok felhasználása mellett. A kötet a két világháború közti időszaktól napjainkig gyűjti össze a táj, az állat és növénytakaró és a kisúji emberek nyomait. A református városban – meglepetésemre – 2011. Szent Jakab havában datált könyv maga is kutatók kincsesbányájává válhat, ezért kár volt belőle ma még tudható adatokat kifelejteni.
A fotók közül két adathiányost említek. A 31. oldalon Búbos kemence képaláírással látható a Marjalaki utca 45. szám alatt a 70-es évekig állott vályogház belsejének részlete. A felvételt Tihanyi Péter készítette. Átdolgozta Gönczy Sándor, akinek nagyszerű fotógyűjteménye immár nem található meg a város honlapján. Gönczy Sándor, kisúji öregdiák önzetlen szeretettel rekonstruálta az 1930-as-40-es évek Kisújszállását, és látta el magyarázatokkal a gyűjtött fotókat. Béres Kálmánné Posztós Teréz fényképe ezért került tőlem – hozzá.
A 118. oldalon pedig a Vay Ferenc Műmalma előtti csoportképet a középen ülő felnevelő nagyapám, Béres Kálmán személye miatt őrizte meg a család.
Ugyanaz a felvétel, amelyet évekkel ezelőtt az Arany János Városi Könyvtárba is elküldtem. Mindeddig senki nem jelezte, hogy a többivel együtt ez a felvétel is megérkezett. Hogy a könyv többi fotója közül közül melyik Zsótér Erikáé és melyik ifjabb Papi Lajosé, azt sem ártott volna feltüntetni, kivált, hogy munkájukat – a szöveg szerint – önzetlenül végezték. Annyi megbecsülés megilleti őket is, mint az első és hátsó borító faszobrászait, Nemes Sándort és Rózsa Imrét. Fotósa ezeknek a borítóknak sincs. Meg volnék lepve, ha Szepesi Jenő nagyszerű fényképgyűjteményéből nem került volna be néhány darab, hiszen ez is nélkülözhetetlen kincsesbányája a kisúji múltnak.
Nagy érdeklődéssel olvastam a gyermekkoromban csodált Buga Lajosról, hogy alig konfirmált gyermekként 1914-ben választotta meg a város csordásnak (66. p). Akit választottak, az számadó gulyás lehetett, s nem éppen kisbojtár. Hatalmas vagyont bíztak a kezére! Unokája, Krajcsir Piroska adott ki róla nagyszerű könyvet Tükörcserepek címmel, immár második kiadásban. A szerkesztő itt is elkelt volna! A Tükörcserepekből vett kép 1926-ban készült, számadóként 1931-ben fotózták.
A Mózes utca sarkán állt zsidó templom mellett gyakran jártam el. Mindig üresen tátongott, nem tudtam, miért, de gyermekként sem találtam olyan félelmetesnek, mint a másik ismeretlent, a szentképes-homályost, mert ennek világos, életörömöt sugalló égszínkék mennyezete kilátszott a betört üvegablakokon keresztül. A zsidók akkor számomra nem léteztek, legfeljebb a mondás, hogy „Vó’tér’ a zsidó se ád” azaz ha elköltötted a rávalót, ne akarj vásárolni. A Papi zugban a szomszéd Glaser Móric bácsi zsidóságáról nem esett szó. Csak a 25. helytörténeti kiadványból tudtam meg, hogy ki is volt az a magas, szemüveges, csendes ember. Később derült ki, hová lettek a többiek… Farkas Kálmán is beszámol az egykor volt zsidó templomról – szerencsére nem köti magát a zsinagóga elnevezéshez –, sajnos, az állítólagos főkupolájáról is. Csak két toronykupola létezett. Az ortodox-neológ zsinagóga tematikájában, a hitelvekben, a szertartásrendben a szerzőnek sem kell járatosnak lennie. Tapintatosan említi, hogy a megszűnt hitközség templomát, a város három legszebb épületének egyikét 1964-ben eltékozolták. Igaza van: erre nem lehet büszke Kisújszállás.
Mi tetszett ebben a könyvben? Úgy az egész, minden teleírt oldala, mert hazahúzott. Most tudtam meg, hogyan is keletkezett a Színház és Vigadó épülete, amelybe az ötvenes években moziba, matinékra jártunk. Dr. Tóth Albert könyvéből átemelve olvashattam a közeli ártézi kútról. A meleg kút volt a másik, ahonnan a Papi zugig sokszor verték a lábam szárát a vizeskannák, kilenc-tíz évesen már nem húzta le őket a súlyuk a járdáig. A felnőttek a vállukon átvetett pitlifára akasztva vedreket vittek. Nem vettem részt a csutkatő szedésben, a ganégyűjtésben, ezekkel tüzeltünk. A vályogvetést közelről láttam, a városszéli vályogvető gödrökben föl és le, balra-jobbra borulva, másfél óra alatt kékre-zöldre váltan, de megtanultam biciklizni (nehogy még egyszer Nyitrai Karcsi vigyen hátul, a csomagtartón!). A bigézést is Kisújon tanultam, s itt esett meg az is, amiért máig hálás vagyok a szép cigánylánynak, de bige és az ütő dolga nem helytörténeti téma. Tetszett a szappanfőzés leírása, a Nagytippan és a tippanmeszelő-készítés, amellyel nagyanyám idős korában is minden évben kimeszelte a már említett nádtetős, Marjalaki utcai vályogházat. Hogyne jutna eszembe a kötetben a többiekkel együtt szereplő Burai Zoli bácsi cigánybandája: ő muzsikált a keresztelőmön. Bár erre, bizisten nem emlékszem. Életem első eseménye nem a szülőotthonban történt, pedig ”Akik itt születtek, ebben a szülőotthonban, talán még emlékezhetnek rá.” Ezzel kapcsolatban a feleslegesen beemelt idézetet lett volna helyes kifelejteni, miszerint az intézményes bábaképzést Mária Terézia császárnő rendelte el (97. p.). Magyarországnak soha császára, császárnéja, császárnője nem volt. Ahogy császárnője a Német Nemzet Szent Római Birodalmának sem. Sokkal több köze lehetett – és ezt Farkas Kálmán könyvéből tudom – a Magdolna szülőotthonnak a kenderesi birtokos Horthy családhoz, mint a kitalált császárnőhöz.
Érdekes adalék, hogy vitéz nagybányai Horthy Miklósnak volt egy öszvérfogata, amelyet a kisújszállási méntelepnek köszönhetett. Ez a fogat szállította a kormányzó cefréjét a kisúji, koronakerti pálinkafőzdébe, a kifőtt pálinkát vissza Kenderesre.” (75. p.)
Egészségünkre!
(Farkas Kálmán: „Hát azt hallottátok-e…?” Kisújszállás, 2011. 145 p.)
[1] Szentpéteri Géza: Adatok Kisújszállás régi nyelvéről, nyelvjárásáról. Kisújszállás, 2004., 239 p.
