Ajándék ez a nap...

Éveimből adódóan sokszor volt részem benne, amíg ki nem kopott a szokásból: a koromra, elvált apai besorolásomra és zárkózottságomra tekintettel. A meglepetésbe, ahogyan a Jézuska dolgába sem szoktunk volt beleszólni. A gyerekektől a nevelőotthonban szintén nem kérdeztük, hogy mitől szeretnének meglepődni. Az ünnepben azonban bízhattak. Az év végi bizonyítvánnyal kapcsolatos célprémium ettől különbözött. Az elsőre emlékszem, amelyet jobb híján magam váltottam valóra – nem több mint 23 év múltán – Kisterenyén.

A nevelőotthonban az első két évben tanévnyitó-tanévzáró nem volt. Elkísértük a gyerekeket az iskolába oda-vissza, de – szerencsére – sem az ottani, sem a nevelőotthoni állami ünnepekre nem emlékszem. Az utóbbi a dolgozók számára biztosan lehetett, hiszen hogyan is kaphatott volna másként pénzjutalmat, akit kiszámoltak – szőrös töke van a légynek, ha nem hiszed, eredj, nézd meg, inc, pinc, Lőrinc, te vagy odakinn! – mint a Nagy Októberi Szocialista Forradalom tiszteletére, amely, ahogyan azóta kiderült, nem volt sem egyik, sem másik, csak munkaszüneti nap. Az otthonban sem ennek, sem a pénzjutalomnak nem volt jelentősége. Soha nem jegyeztem fel a noteszbe. Másféle könyvelést vezettem, másféle ünnepekről.

A Mikulást és a karácsonyt együtt ünnepeltük az ebédlőben. Ünnepi vacsorát kapott mindenki, kakaót, kalácsot, sokféle, együtt szokatlan finomságokkal. Az önkiszolgáló pult előtti asztalnál a dolgozók és családtagjaik ültek. Egy később kapott képen más nevelők a növendékeik asztalainál foglaltak helyet. Korukat tekintve úgy sejtem, saját gyerekük nem volt köztük. Természetesen alakult így az ülésrend.

Karácsonyra, Mikulásra műsor készült, amelyen a kicsik jót szórakoztak, a felnőttek meg szorítottak a fellépők sikeréért. A szakszervezeti aktivitás e területen bontakozhatott ki. A képen Süli János, a nem sokkal későbbi igazgató mondja a megnyitó beszédet.

A Mikulás szerepét Kókai Lajos személyiségéhez vélem illeszthetőnek, elvált apaként ugyancsak gyermekszerető embernek látszott. Valójában ki tudja ma már, hogy ő hívogatta-e 1977-ben a jó gyerekeket a puttony elé. Soha nem lehet elégszer látni az őszinte gyermeki várakozást, a tágra nyílt szemű ámulatot, az örömüket. Ajándékozni jó!

Karácsonyra, aki tehette, haza készült. Fülep Jóska iránt az örökségét kezelő nagybátyjában nem buzogott az érdeklődés, másokért jöttek a rokonok, pártfogók, voltak sokan, akikért ottlétem idején senki. Akkoriban – így tanultuk és tanítottuk – legfőbb érték az ember. A 14 éves múlt növendékek munkába állhattak, irántuk gyakrabban fellobbant az anyai-apai szívben az érzés: hazavitték őket pénzt keresni. Még Soroksáron – Kisterenye előtt – találkoztam egy Humenszky nevű, ily módon hazaszeretett nyolcadikos fiúval.

Csoportomban a névnapok köszöntése hol volt, hol nem volt, alighanem szóban történt. A születésnapokkal más a helyzet. Míg az etalonnak számító fóti gyermekvárosban ezt ajándékkal nem ünnepelték, Kisterenyén minden gyerek számára egyéni meglepetést vehettünk, mintegy 40-45 forintból, de mégis! Elmondhatom, hogy nemcsak az összeg kicsinysége, hanem az ajándék személyessé tétele miatt is főtt a fejünk. Csak neki, csak az övé lett, amit a nevelője kiválasztott, senki másé. Naptári feljegyzés és gondos keresés után vásárolt az ember. Ottónak július 6-án, Lajosnak 10-én, Ernőnek 29-én volt a születésnapja. Gyuszi szeptember 6-án, Tibi december 11-én ünnepelte, az egyik Jóska április 1-jén, a másik 19-én, a harmadik március 9-én kapott ajándékot, Sanyika május 6-án örült neki.

A megdöbbenés e pillanatban löki felszínre bennem, hogy karácsonykor is kaptak személyre szóló ajándékot a gyerekek! Kis autó, kártya, labda, néha könyv, mi más. Odahaza erre jött a ráadás, az életre nevelő tanulság: amit a gyermek hazavitt karácsony után, azt a gondos szülő elvette tőle, mondván: a kisebb testvérnek nincsen! Tiszta kommunizmus! Coki fiam, mert az erősebb kutya, akarom mondani, a szülő harap! Na jó, harapásnyom nem volt, de akadt kislány, Kovács Joli, aki rendszeresen kék-zöld-fekete foltokkal került vissza a családi karácsony után a nevelőotthonba…

Könyveket nemcsak vásároltam a gyerekeknek, hanem árultam is. Egykori hálózati ellenőr múltamból tisztában voltam a bizományos árusítás módszereivel, a tartozik-követelt is felértem ésszel, és főleg szerettem az emberek kezébe adni a könyveket. A nevelőotthon zsibongójában felállított üveges szekrényben hamar könyvesboltot nyitottam. Jól ment az üzlet, a bevétel a saját könyvvásárlásaimat fedezte. Élveztem is, hogy kinek-kinek személyre szólóan jó könyvet, hanglemezeket ajánlhatok. A gyerekeknek is kínáltam nekik valót, bár a vásárlóerő csekély volt. A zsebpénzüket mi, nevelők egy kis füzetben tartottuk nyílván: ki mennyit vett fel kimenőre, mozira, édességre. Akkori árakon tellett könyvre, de szűkösen, ezért aztán a kedvükre kibocsájtott 5 forintos gyermek-könyvsorsjegyeket, főleg a sorsolást nagy érdeklődés kísérte. Nem emlékszem, hogy valaki cserélni akarta volna a nyereményét. Nem lett volna akadálya. A haszon? A bevételem a játék, a nyertesek öröme volt, meg a pedagógiai optimizmus: a gyerekek számára nem lesz idegen terep a könyvek világa.

A könyvállomány oda-vissza szállítására egy többcélú hasznosításra beszerzett családi bicikli szolgált. A gyermekheverő után a bringa volt az első kisterenyei nagyberuházásunk. Elől gyerekülés a hároméves srácnak, így reggelente gépesítve gurulhattunk lefelé a 21-es út túloldalára, a „dolgozóba”, azaz bölcsibe, oviba. A bringa hátulján a csomagtartó szolgálta a kultúrát, a könyvszállítást. Bár a nejemmel felváltva pedáloztunk – másoknak is csak egy kocsira tellett akkoriban –, mégis valóra vált, amit elsős koromban a szüleim a kitűnő bizonyítványért ígértek: meglett a bicikli!

Nem egészen szinkronban a színjelessel.