A HHH törvénye és a csizmahúzó

A HHH törvénye és a csizmahúzó

A Mérei Ferenctől, Virág Teréztől tanult szociometriát Kisterenyén elmulasztottam jól felhasználni. Évekkel korábban, főiskolai hallgatóként egy előadás megtartása után szakdolgozat megírásával gyakorlatban hasznosítottam a módszert. Később díjnyertes pályamunkám Győri György pedagógiai szakújságíró baráti támogatása révén jelent meg, ekkor – volt soroksári igazgatóm hívására - beiratkozhattam volna a klubba, és esélyem lett volna kiemelkedni a pedagógiai proletariátus soraiból. Legyintettem. Szakmai különlegesség lett volna a kisterenyei vizsgálatnak az eredménye, ha szeptemberben az iskolában készítek adatfelvételt, majd a mieink érkezte után fél évvel, aztán egy évvel megismétlem. Leírható lett volna egy különleges helyzet: mi történik akkor, ha a közösségbe nem egy személy, hanem szorosan együtt élő csoport pottyan bele. Sokat beszéltünk akkoriban közösségi nevelésről, de annak mikéntje igencsak gyenge alapokon, csak az ideológiai-pedagógiai blablákon és némi tapasztalaton alapult. A szociometria alkalmazása egzaktabbá tehette volna azt.

Utólag sem kérhetem számon kisterenyei kollégáimon a szociometriai érdeklődést, vagy akárcsak azt, hogy tudjanak valamit a fékezett gondolkodású pedagógiai nagyságok által revizionistának bélyegzett Méreiről, hiszen szociometriához értő partnert Szegeden sem találtam – akkor. Pedig a jó partner aranyat ér. Sok évvel később Heller Ágnestől olvastam, hogy mit jelentett neki az egyetem, az ottani szellemi közeg, a diákok és kollégák nyújtotta inspiráció, amelynek hiányát gondolkodása, tudományos munkássága megszenvedte volna. Nálam a kisterenyei vizsgálat elmaradása ennek tudható be. Nem volt kivel beszélni ilyesmiről! Tetszettem volna linkább a főiskolán bennmaradni – de nekem másként tetszett. Ugyanazzal a felkészültséggel kezdtem a főiskola helyett Soroksáron egy jó csapatban, majd Kisterenyén is dolgozni, azt azonban máig nem értem, hogy mit kezdett a szociometriát is tartalmazó nevelői munkatervemmel ambiciózus váltótársam, Novotny István.

Az október 6-i nyitó értekezlet után megyei tanakodás, majd egy hét múlva helyi parancskihirdetés következett ismét. 20-án papíron kellett leadni a november 7-i rendezvények tervét, aztán október utolsó hetében megint értekeztünk. Az előbbiek egyikén Nevelői munkatervet kért az igazgató, instrukciói szerint kettőnktől egyet. Mivel a közös munka elől Pista kitért, átadtam neki egy szöveget, benne szociometriai vázlatot is, és vártam, hogy az ő gondolataival bővítve a munkaterv visszakerüljön hozzám. Ígérte október 30-ra, aztán 31-re – de a munkámat sosem láttam viszont. Kevés olyan pedagógus akad, magam sem tartozom közéjük, aki szereti a papírmunkát, ezért magyaráztam az igazgatónak, hogy majd Pista leadja, hogy még nála van, de nem használt. Kollégám leadta ugyan az "övét" - amit sosem láttam, de nekem új nevelői tervet kellett írnom a csoport számára,  be is adtam november 2-án.

Nem hinném, hogy István a személyemet utasította el, a két év alatt ilyet nem tapasztaltam. Beszélgetéseink és közös dolgaink – mivel azóta sem vele, sem más kisterenyei kollégával nem találkoztam – elsüllyedtek az érdektelenségben, kivéve egy-két csúcsponti elemet. Tudomásul vettem, hogy homályos utalásokban tiszakürti munkájáról annál többet nem mond, mint: ott történtek ám kemény dolgok. Lehet, hogy nem fogtam volna fel, hiszen a mi nevelőotthonunk működését sem nagyon értettem. Például – noha nem ez hiányzott – megjegyzem, hogy két év nem volt elégendő az intézmény hivatalos megnyitására, az augusztusi beköltözésünk utáni április végén kötötték meg velünk a lakásbérleti szerződést, és – ami igazán megdöbbentett –, csak a második tanév elején nevezték ki a csoportvezető nevelőket. Kettőnk közül természetesen Pistát.

Fogalmam sincs, hogy járt-e valami kézzelfogható előnnyel váltótársam számára a kinevezés, azt sem tudom, hogy az előző munkahelyi tapasztalatai alapján dörzsölte-e ki az előléptetést Tóninál, vagy magában a vezetői elmében született az ötlet, amellyel 1978 augusztusában a gyerekek folyosójának ajtajára kiragasztva találkoztam. Csoportvezető nevelő: Novotny István, a beosztott nevelő meg én. Meglehet, hogy akkor látták el számozással is a csoportokat, de ez nekem lényegtelen és feledhető. Az eljárás primitívségét restelltem szóvá tenni, egy épületben dolgoztunk, szomszéd lépcsőházban laktunk, s ha már nem merte szemtől szembe megmondani a diri, hogyan döntött és miért, belökhette volna a postaládámba, vagy becsúsztathatta volna az ajtó alatt a papírkát – de nem! A főnök beszariságáról ott és akkor már csak az nem vett tudomást, aki nem akart. Szembesíteni vele - nekem lett volna kínos.

Arra tippeltem, hogy Pistától, pardon: Istvántól félt. A kolléga agresszivitása először a hétfő esti sörfocizáskor tűnt fel. Alig hihető, de a mimikája, arcszíne, száj körüli izomtónusa jelezte, hogy valóban személyes sértésnek tekinti a Pistike-vicceket. Aztán egy ízben éppen ebédeltette a csoportot, amikor hozzá léptem valami elintézendővel: mintha ott sem lettem volna, nyomult nekem az eredeti irányba, miközben a fejem fölött pár szót kipréselt a száján. Kisebbségi érzése – magasságát tekintve nem lehetett, de nekem sem volt annyi, hogy kitértem volna az útból. Két lábamat megvetve vártam kíváncsian a kibontakozást és a választ. Igazgatónk talán elfelejtette a lábát megvetni?

Valamiféle rejtett intézetis összefogásra is gyanakodtam, a gyakorlott nevelők szolidaritására a mégis csak kintről jött emberrel szemben. Aztán arra is gondoltam, hogy Magyar Antal a szakképzettség nélküli kollégával jobban szót ért, mint velem. Akkoriban, különösen megbízható vezető elvtársaknál egyetemen tartott tanfolyamok helyettesítették az egyetemi-főiskolai végzettséget. Mert abból, hogy Petrikás így, meg Petrikás úgy csak a név ismerete derült ki, igazgatónk egyetemi végzettsége nem. Pistától kevésbé tarthat, mint tőlem?

Történelmi párhuzam jut eszembe, a Kolozsvári Grandpierre Emil által kidolgozott és tovább fejlesztett HHH törvénye, még a koalíciós időkből. A párthovatartozás szerint kinevezett miniszteriális vezető maga választotta meg beosztottjait, azaz a hülye hülyét hoz – és nem hozzáértőt. De hogy a helyettese ki ne túrja őt a szinekúrából, az eljárás a gyakorlatban a hülye hülyébbet hoz elv szerint módosult.

A csoportvezető nevelő cetlit levettem az üvegajtóról, de ettől eltekintve nem történt semmi. A főnök mellébeszélt, Istvánra meg a saját minősítése nem tartozott. A szociometriáról sem beszéltünk többé. Mostanában találgatom, hogy miért. Elkezdte vagy folytatta levelezőn a főiskolát, remélem, azóta biztosan be is fejezte. Lelki problémái enyhülhettek  a diplomától. Mint mondják, első gyermekük születése után javára változott. Az eredmények megnyugvást hoznak – egy időre.

Az alapító kisterenyei igazgató egyébként elvtársként sosem adta elő magát, nyílt és jó ember benyomását keltette, akinek a lábára nagy volt a csizma, amelybe beleugrott. Erre – minden szociometriai és pszichológiai képzettség nélkül – a váltótársam is rájöhetett. Nekem nem tűnt fel, nem érdekelt a beosztása, annál inkább egy Istvánnál ügyesebb, ambiciózusabb és szintén nevelőotthonból jött kollégát. A csizmahúzót.